Vak kisfiú időmemóriáját gyógyította meg Teshigawara tánca

tes_0025

Saburo Teshigawara japán koreográfus és Rihoko Sato elhozták a Trafó színpadára a világhírű Megszállott című táncos produkciójukat, melyet Az andalúziai kutya című film inspirált.

Az előadás után Balkányi Nóra beszélgetett a táncosokkal. Teshigawara elmondta, hogy őt elsősorban az önkifejezés igénye fordította a tánchoz, hosszas gondolkodás után döntötte el, hogy táncos lesz, noha előtte más művészeti ágakon, például a festészeten is gondolkozott.

Rihoko Sato most már húsz éve táncol együtt Teshigawarával, akivel egy workshopon találkoztak. Rihokot lenyűgözte Teshigawara tánca, illetve tánctanítási módszere, mely az elme és fizikum közös tapasztalatára épül, és minden táncosnak a saját testét kell megismernie ahhoz, hogy kellően elsajátíthassa azt.

Teshigawara és Rihoko mindketten foglalkoznak a tánc tanításával is, többek között vak táncosokkal is dolgoznak.

A vakok tanításához egy sajátos tanítási nyelvet kell kitalálni, hiszen ők nem tudják képekben leképezni a szóbeli magyarázatot, nem lehet nekik azt mondani például, hogy „haladj balra egy métert”. Ez a kidolgozott tanítási nyelv a lélegzetvételre, illetve annak ritmusára épül. A tánctanítás élményével kapcsolatban Sato elmondta, hogy szerinte ő is ugyanolyan nehézségekkel szembesül, mikor tanul, mint amilyenekkel a vak táncosok, akiknek szintén félelmeik és küzdelmeik voltak az ismeretlen dolgokkal kapcsolatban. Számára a tanítás nem egy mester-tanítvány, hanem sokkal inkább adok-kapok viszony, hiszen nem csupán ő tanítja a vak tanítványait, hanem ő is folyamatosan tanul tőlük. Teshigawara és Rihoko egyébként ugyanazt tartják a legfontosabbnak táncos tevékenységükben: a megosztásból szerzett örömet.

Az újságíró következő kérdése az aznap este látott Megszállott című darabra vonatkozott, illetve arra, hogy változott-e valami az előadásban, vagy változik-e más és más közönség előtt, hiszen nagyon sok helyen adják elő. Teshigawara beszámolója szerint 2009 óta játsszák a darabot, melynek van egy előre elkészített koreográfiája, benne nagyon fontos szerepe van az időzítésnek.

A közönség első kérdései a táncosoknak a butoh-hoz való kapcsolatára vonatkoztak, mely egy, az ötvenes években kialakult avantgárd táncstílus. Teshigawara elhatárolódott a butoh-tól, illetve azt is mondta, hogy

A butohsok szerint, amit én csinálok, az nem tánc.

A következő kérdés arra vonatkozott, hogy a vakok mit tanultak a táncosoktól, hogyan változott az érzékelésük a táncnak köszönhetően.

Teshigawara válaszul egy konkrét példát mesélt el egy londoni kisfiúról, akit egy workshopon választott ki. Az egyik tánctársulatába vette be a kisfiút, akinek nem volt időérzéke, gyakorlatilag mindig a jelenben élt, semmiféle vizuális memóriája nem volt, ugyanis vakon született. Nem tudott olyan mondatokat mondani, hogy tegnap mi történt vele, nem tudta elmondani azt sem, hogy például mit vacsorázott. Teljesen véletlenszerűen működött a memóriája, állandóan rá volt utalva a segítőjére, azonban a közös munka után fantasztikus változásokat tapasztaltak rajta: elkezdett egyedül is járni, és a darabban is előfordult, hogy elfutott a falig, ott megállt, egyedül tudott sétálni, forogni, és ami a legfantasztikusabb: elkezdett kialakulni az időérzékelése, és már tudott olyan mondatokat mondani, hogy például tegnap mi történt vele. Tehát maga a módszer és a tánc egyben agytorna is.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!