R. nem rég múlt 31 éves, feleségével és egyhónapos kislányával élt egy külterületi házban. Pontosabban az élettársával, mert nem házasodtak össze, azt mondta, a papír nem old meg semmit. Az apasági nyilatkozat nélkül is övé a fia, és senki másé.
R. barkácsolós fajta, mindent megjavít a kis műhelyben, és ha kell, polcot, széket rak össze, másként nem is tudnának megélni a picivel, a 100 ezer alatti fizetéséből. A műhely aranyat ér. Ott tárolja a bringákat, a kismotort, és a tűzifát is. Bár ne így lett volna.
Egy délután telefonon hívta a felesége, siessen haza, mert füstölög a műhely. Mire hazaért, már lángnyelvek csaptak ki az ablakon. A tűzoltók szirénázva jöttek, de nem sok munkájuk maradt. A szakértő megállapította, elektromos vezeték zárlata okozta a tüzet. Az iszonyatos hőben minden odaveszett, a legapróbb csavarhúzótól, a biciklin át a tűzifáig minden. Biztosításuk nem volt, mert külterületre nem merészkedett a biztosító.
A tűzvész utáni első napokban sokan segítettek, hogy legalább a kályhába begyújthassanak a fürdetéshez. Aztán az egyik szomszéd kitalálta, keressék meg a Családsegítő Intézetet, hogy az apróságra való tekintettel támogassák őket.
Két kiló kenyeret kaptak. Kettőt. Amivel persze a bébin nem segítettek. Ha legalább tápszer lett volna. R. újra felkereste őket. Megköszönte a kenyeret, és mert nem igazán szokott a kéréshez, nehezen nyögte ki: tűzifa kellene. A szakember elgondolkodott, majd egy szabályzatra hivatkozva így válaszolt:
Tűzifát csak akkor adhatnánk, ha a ház is leégett volna!
R. nem kérdezett többet. Hazaindult. Útközben azon gondolkodott, vajon hány hónapos korban mesélheti majd el a kisfiának.
