Néhány másodperccel 7 óra előtt, a bőrig ázott tömeg messzehangzó kiabálása közepette kinyílt a Buckingham-palota erkélyére vezető hatalmas, kétszárnyú ajtó. Elsőnek a király és a királyné lépett ki, őket követte a miniszterelnök és Mrs. Chamberlain. Pár percig mind a négyen széles mosollyal integettek a sokaságnak, miközben egy a palotán kívül tűzoltókocsira szerelt hatalmas reflektor ibolyaszín sugara világította meg őket. A tömegnek hamarosan megjött a hangja: dalegyveleget adott elő, benne a For they are jolly good fellows, a Rule Britannia és a nemzeti himnusz dallamaival. A király intett Chamberlainnek, hogy lépjen előbbre, és két teljes percen át a miniszterelnök egymaga sütkérezett a reflektorfényben és a tömeg imádatában.„Nagy nap volt – írta György anyjának, Mária királynénak. – A miniszterelnököt, akárcsak mindnyájunkat, fellelkesítette küldetésének eredménye, és amikor megjelent, nagy ováció fogadta.”
Amikor Chamberlain elhagyta a palotát, ismét nagy tülekedés támadt a kocsija körül. A sofőr lassan végighajtott a Mallon, majd elérte a Whitehallt, ahol ugyancsak órák óta sereglettek össze az emberek. Az eső ellenére farsangi volt a hangulat. A sarkokon nagy forgalmat bonyolítottak le a zászló- és szuvenírárusok, valamint az esti újságok rikkancsai, akik azt kurjongatták:
– Első számú nemzeti hős!
A sokezres tömeg nyughatatlan volt, de jóindulatú. Az időt régi kedvenc számok, például az O God our help in ages past és a Pack up your troubles éneklésével ütötték el. Megrohantak mindent és mindenkit, aki-ami a híres fekete ajtóhoz érkezett, így a virággal megrakodott három nagy teherautót is. Végre aztán Chamberlain autója is behajtott a Downing Streetre. Ekkorra már olyan szorosan zsúfolódtak egymáshoz az emberek, hogy megafont használó lovas rendőröknek kellett szűk utat nyitniuk a miniszterelnök kocsijának, amelynek felhágóján is egy-egy rendőr állt. A tízes számú ház kapujához érve a Chamberlain házaspár alig tudott kiszállni. Pityergő nők kiáltozták:
– Köszönjük! Köszönjük!
A kormány tagjai, akik maguk is csak nagy üggyel-bajjal közelítették meg a Downing Street-i kaput, egybevegyültek a tömeggel. Végül Chamberlainéknek sikerült átverekedniük magukat a sokaságon, és bejutottak a rezidencia viszonylagos biztonságába.
Ám a bejárati előtér majdnem ugyanolyan népes volt. Amikor a miniszterelnök felküzdötte magát az egyik első emeleti ablakhoz, parlamenti magántitkára, Lord Dunglass kiabálást hallott:
– Állj ki az ablakba, Neville, és beszélj „korunk békéjéről”!
Chamberlain megpördült, és indulatosan felelt:
– Ilyesmivel nem foglalkozom.
Ám az ugyancsak emberek által megszállt lépcső valamelyik fokán meggondolta magát. Eszébe jutott Disraeli híres megjegyzése, amikor a berlini béke megkötése után 1878 júliusában ő tért vissza a Downing Streetre. Este 7 óra 27 perckor Chamberlain egy nyitott első emeleti ablakból integetett a tömegnek.
– Beszélj! Beszélj! – bömbölte a sokaság.
Chamberlain felemelte a kezét, és csendet kért.
Kedves barátaim, történelmünkben másodszor tért meg Németországból a Downing Streetre a becsülettel megkötött béke. Hitem szerint ezzel megvalósult a korunknak szóló béke. Szívünk mélyéből köszönjük nektek.
Ennek hallatán a tömeg ismét egyetértőn felmorajlott. Chamberlain szünetet tartott, majd utoljára fordult hallgatóságához.
– Most azt javaslom, térjetek haza – jelentette ki –, és pihenjetek nyugodtan ágyatokban.
https://www.youtube.com/watch?v=oJn6twC6USw
