1938-ban még élt a béke reménye

david faber_munchen_Mussolini Hitler Chamberlain

Az európai diplomáciatörténet egyik legmocskosabb eseményének megrendítő rekonstrukciója.

– írta SundayTelegraph kritikusa David Faber kötetéről, s ha végigolvassuk a könyvet, akkor rájövünk, nincs az állításban semmi túlzás. A könyvben – hatalmas kutatási anyagot mozgósítva – megjelennek a felszín alatt zajló folyamatok, melyek nélkül kevés fogalmunk lehet az okokról. Most beleolvashatsz:

Chamberlain megjelent, a tömeg előbbre lódult. Hosszú, fárasztó utazás állt a miniszterelnök mögött, ő azonban felajzottnak látszott, és kalapját lengette az egybesereglett, éljenző sokaság felé, Halifaxnek pedig ezt harsogta:

– Megszereztem! Megvan!

A gép lépcsőjének aljánál a miniszterelnököt elsőként Lord Clarendon üdvözölte, aki egy levelet is átnyújtott neki.

– A királytól! A királytól!

A sokaságon izgatott moraj futott végig. Másodiknak Lord Halifax jelent meg a lépcsőnél, ő levette cilinderét, és kezet rázott a miniszterelnökkel.

Miközben a várakozó újságírók gyűrűbe fogták Chamberlaint, egykettőre előkerültek a fényképezőgépek és a mikrofonok, hogy rögzítsék szavait. A BBC, amelynek közvetítését Richard Dimbleby tévériporterre bízták, betört a többiek felszerelései közé, hogy Chamberlain beszédét a rádió élőben közvetítse, miközben a televízió és a híradó kamerái megörökítették a fejleményeket, hogy még aznap este bemutassák a felvételeket. Chamberlain néhány pillanatnyi szünet után szózatot intézett a tömeghez.

– Csupán két dolgot szeretnék mondani – kezdte.

Először is e szorongással teli napok alatt mind én, mind feleségem rengeteg levelet kaptunk – támogató, elismerő, hálás leveleket; ki sem fejezhetem, mekkora bátorítást merítettem belőlük. Meg szeretném köszönni a brit népnek mindazt, amit tett. Közölni szeretném továbbá, hogy a csehszlovák probléma most kivívott megoldása nézetem szerint csak előjátéka egy átfogóbb megegyezésnek, amelyben egész Európa megtalálhatja a maga békéjét.

Idáig érve beszédében, Chamberlain újabb szünetet tartott, majd szivarzsebéből egy papírlapot vett elő, gondosan széthajtogatta, és magasra emelte, hogy a tömeg is lássa.

– Ma délelőtt újabb megbeszélésünk volt a német kancellárral, Herr Hitlerrel – folytatta –, és ezt a papírt mindketten aláírtuk. Néhányan önök közül talán hallottak már a tartalmáról, de azért szeretném felolvasni.

Mi, a német Vezér és Kancellár és a brit miniszterelnök, ma újabb megbeszélést tartottunk, és egyetértettünk abban, hogy az angol–német kapcsolatok kérdése mind országaink, mind Európa számára elsőrendű fontosságú. A tegnap este aláírt egyezményt és az angol–német tengeri megállapodást úgy tekintjük, mint amelyek jelképezik kettőnk népeinek óhaját, hogy soha többé nem viselnek háborút egymás ellen.

E szavak hallatán a gondosan megtervezett nyilatkozat hátralévő része beleveszett a tömeg ovációjába, majd a For he’s a jolly good fellow és a Rule Britannia lármás előadásába.

A király kézzel írt levele azonnali meghívást tartalmazott.

Kedves Miniszterelnököm,
Lordkancellárommal küldöm ezt a levelet, hogy felkérjem, jöjjön egyenesen a Buckingham-palotába, hadd fejezzem ki személyesen legőszintébb szerencsekívánataimat sikeres müncheni látogatása alkalmából. Jelen levél addig is a legmelegebben köszönti honi földön azt a férfiút, aki türelmével és elszántságával kivívta a brit birodalomban élő honfitársainak maradandó háláját. Őszinte hálával, György RI

Halifax helyet foglalt a hátsó ülésen Chamberlain mellett, akit megrohant a várakozó sokaság; lovas rendőrökre volt szükség, hogy a kocsinak utat vágjanak. Az etoni diákok éljeneztek, gyerekek százai lobogtattak miniatűr brit zászlókat, a nők virágot dobtak be a kocsi nyitott ablakán. A tizenöt kilométeres út Londonig másfél órát vett igénybe, és ahogy később maga Chamberlain felidézte, az utakat „a legkülönbözőbb osztályokhoz tartozó emberek szegélyezték, akik rekedtre kiabálták magukat, felugrottak a kocsi felhágójára, ököllel verték az ablakokat, és benyúltak rajtuk, hogy kezet rázzunk”.

A Buckingham-palotánál ugyanaz a látvány fogadta az érkezőket, mint Hestonban: a délután folyamán itt is tömegek verődtek össze. „Nem törődve a szakadó esővel – jelentette a The Times –, csak álltak egymáshoz zsúfolódva, és boldogan, mert a szívük telve volt megkönnyebbüléssel, és mélységes hálát éreztek a férfiú iránt, aki megszabadította őket a lelkükre nehezedő nyomástól.” Mire beköszöntött az alkony, nőttön-nőtt a várakozás feszült izgalma. Negyed hétkor megérkezett a Downing Streetről Mrs. Annie Chamberlain. Amikor délelőtt a parkban szokásos sétáját végezte, nagy tömeg éljenezte meg; sok nőn annyira úrrá lettek az érzelmek, hogy elaléltak. Egyszer csak elállt az eső, és a Buckingham-palota fölött szivárvány jelent meg, amit „egyesek kedvező előjelnek tekintettek”. Fél órával később végre feltűnt Chamberlain kocsija. Az autósok dudáltak, a tömeg pedig megszállta a palota kapui előtti térséget, alig hagyva egy szűk sávot az autónak. Amikor a miniszterelnök eltűnt a palota útvesztőiben, a tömeg skandálni kezdte:

– Chamberlaint akarjuk! Chamberlaint akarjuk!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!