Újabb adalékok Az ország legjobb hóhéráról

szvoren-könyv

„Gyengéden, de határozottan”

Írta: Domján Edit

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető, 2015. 185 old. itt letöltheted epub fomátumban.

Nem csodálkoznék, ha Szvoren Edina legújabb, immár harmadik novellás könyvét mihamar fölfedeznék a személyiséggel és a társas kapcsolatokkal foglalkozó pszichológusok, és példatárként vagy biblioterápiás csoportokban munkaanyagként hasznosítanák. A novellák ugyanis korszerű lélektani ismereteket közvetítenek, s a legtöbb pszichológiai iskola találna a tételeihez szemléltető anyagot a könyvben – a neoanalitikusoktól az evolúció hívein át a fenomenológiai és kognitív irányzatokig. Ennek igazolására a végjegyzetben felsorolok néhány személyiség-lélektani alapelvet, s hozzájuk rendelek pár novellát.[i]

Feltevésemből, a kötet praktikusan hasznosítható voltából persze egyáltalán nem következik, hogy a Szvoren-novellák szépirodalmi, esztétikai értéke csekély lenne. Ellenkezőleg. Az ország legjobb hóhéra című kötet, bár kétségkívül töprengésre, gondolkodásra (s így elvonatkoztatásra is) ösztönöz, egyáltalán nem elméletieskedő, ismeretterjesztő jellegű. Nagyon ritka benne az általánosítás, a bölcselkedés, s ha van is, arról hamar kiderül, hogy igazságtartalma relatív, csak az adott helyzetre igaz[ii], vagy pedig komikus-groteszk az állítás, mindössze a szereplő-narrátor cikcakkos gondolkodását reprezentálja.[iii] Egy-egy aforisztikusnak ható kijelentésről akár az is kiderülhet, nem velős mondás, hanem egy történés metonimikus-metaforikus kifejezése. Pl. „Az elégedetlenség hajnalra keményre dermed, és járni lehet a tetején” kijelentés egy prófécia, mely be is teljesedik. A „Járni lehet a tetején” én-elbeszélője ugyanis (személyes érdekből) hozzásegít egy öngyilkosságot tervezgető asszonyt a halálhoz: szódájába fertőtlenítőszert kever, s az hajnalra cementszerűen megkeményedik a nő szervezetében. (Az idézett képben a depressziós nőnek az életével és a lányának az anyjával való elégedetlensége mint ok metonimikusan helyettesíti az okozat, az öngyilkosság vagy gyilkosság eszközét.)

Szvoren Edina novelláinak esztétikai értékét számomra az összetett, elementáris hatásuk bizonyítja. Olyan intenzív létélményt közvetítenek, amely elől aligha tud kitérni a befogadó. A szövegek arra szorítják, hogy legszemélyesebb tapasztalataival szembesítse az olvasottakat. Akkor is, ha abszurd, akkor is, ha fantasztikus (disztópikus), akkor is, ha valószerű történéseket, állapotokat, helyzeteket állítanak elé az írások. Szvoren Edina ugyanis – a Pertuban és a Nincs, és ne is legyen kötetben megmutatkozó előzmények után – e könyvében végképp kiérlelte azokat a prózapoétikai eljárásokat, amelyeket sajátos témája (és világlátása) minden kétséget kizáróan igényel. Impulzust ehhez sokaktól kaphatott, klasszikusoktól és kortársaktól egyaránt. Csehov a befejezetlenség, elhagyás alakzatai révén, Kafka a metaforikus nyelvhasználaton alapuló abszurd által gazdagíthatta. Faulknertől a feszültségteremtő előreutalást, Bodor Ádámtól a puritán szövegszerkesztést és a jellegzetes névhasználatot sajátíthatta el a szerző.

A novellaalkotás alapja Szvorennél bizonyos életdarabok kimetszése. A szerző ablakokat nyit, akárcsak egyik rokonszenves, bár esendő hőse, aki sniccerrel vág nyílásokat a költözési dobozaira, hogy a számára valóban szükséges holmikat a dobozok halmából előhúzhassa. Szvoren Edina számára a kimetszendő és a megmutatásra kerülő legszükségesebb dolgok az emberek személyes viszonyai. Ezek a kötet szövegvilágában szerepelvárásokkal és -konfliktusokkal terhelt, hierarchikus kapcsolatok normalitáson innen és túl. Reprezentációjuk során az írások azt járják körül, hogy az ún. magszerepeinknek (az anya, apa, gyerek, barát, házastárs, élettárs, főnök, beosztott szerepeknek) mennyiben tudunk megfelelni, összhangba hozhatók-e ezek a szükségleteinkkel, és hozzásegítenek-e bennünket egymás kölcsönös elfogadásához, intim kapcsolatokhoz. A szövegvilág válasza az utóbbira az, hogy lehetséges ilyesmi, de szigorú feltételei vannak: a véletlen asszisztenciáján túl szükség van az identitás minden alkotóelemének (a lehetséges legtöbb selfnek) a vállalására, ehhez pedig többnyire súlyos válságokat kell átvészelni. Leginkább a leszbikusokról szóló írások (Csonka, jól sikerült; Ida néni hegedűszín haja; Kafarnaumi csoda) mutatnak fel meghitt, intim viszonyokat, valószínűleg azért, mert e novellák meleg párjainak identitáskrízisek során kell túljutniuk.

A szvoreni életmetszetek elsősorban leíró jellegűek: helyzeteket, interakciókat rögzítenek némi epikus elemmel, szűkszavú környezetfestéssel s kevés, de jellegzetes tárggyal. A tárgyak közül némelyek ismételten előfordulnak egy-egy novellán belül, ezek a főhős kulcsproblémájára irányítják a figyelmet. Pl. az Aloé vera jelentésképző tárgyai (riasztó a bejárati ajtón, biztonsági zár a vitrinen, lándzsahegyek a kerítésen) nem a bizalmatlanságot, hanem a narrátor-főhős fogságérzetét közvetítik. Mert ugyan a zárak, riasztók az elbeszélő sportrelikviáit védelmezik, de az elbeszélés jelen idejében már fölöslegesen. Ugyanis éppen ezektől a tárgyaktól, a sportérmektől, a kupáktól igyekszik megszabadulni az én-elbeszélő. A hajdani sikeres olimpikon szerep gátolja abban, hogy új feladatkörébe, az anyaságba beleélje magát. Hasonló átváltozást jelez a Kafarnaumi csodában a ki nem csomagolt dobozok „többemeletes épülete” a már korábban emlegetett ablakaival. A dobozok gazdája megszabadult a tárgyi kötődéseitől, s arra koncentrál minden figyelmével, ami igazán fontos neki, egy másik emberre. Kitüntetett szerepet kap egy franciaágy vándorlása az Anyánk teleszkópos életében. A franciaágynak az emeleti hálószobából a földszinti nappaliba kerülése ezúttal baljós előjel lesz. Az apa ugyanis – a gyerekek számára csak „Usak, a tanár” – fennmarad az emeleten, az anyát pedig a fiaival együtt a földszintre száműzi, s szinte csak akkor érintkezik vele, mikor segítségre szorul. Feleségből, szerelmi partnerből az anya eszköz lesz, a narcisztikus személyiségű s a világtól elzárkózó férj maga és a környezete közé teleszkópnak, lengéscsillapítónak a feleségét helyezi. (Pl. az anya kell hogy foglalkozzon Usak tanítványainak reklamáló szüleivel.) Ebben a helyzetben aztán a nő anyaként is csak diszfunkcionálisan működhet. Nem tud igazán figyelni a gyerekeire, mert a férjtől való érzelmi függősége vakká teszi mindenki másra. (A novellában ezt példázzák a gyermek elbeszélő arcán újra és újra kiújuló sebek.) A vakság egyébként – más fogyatékosságokkal együtt – maga is visszatérő motívum a könyvben. Hol valóságos, hol metaforikus a fogyatékkal való együttélés, a metaforikus esetek jelzik, hogy a szereplőknek személyes beállítódásaik, előfeltevéseik miatt nem jut el a tudatukig rengeteg tény. Bizonyos jelenségeket mindig figyelmen kívül hagynak.

Szvoren Edina figyelme annál intenzívebb és teljesebb. Jól ismert, banális helyzetekben is képes olyasmit felfedezni és felfedni, ami csodálkozásra késztet, a meglepetés erejével hat. Márpedig „a csodálkozás egy rés,amibe bele lehet csúsztatni a lábat.” (Kafarnaumi csoda). Szövegei az újdonság, a váratlanság erejénél fogva berántanak bennünket egy-egy élethelyzetbe, esetenként sorsörvénybe. Mire felocsúdunk, már bele is sodródtunk az örök vesztes pozíciójába (Trifánné, kedves), netán valamiféle szadista vagy manipulatív akcióba (Fölszámolás, Járni lehet a tetején, Érezni valamit, Kionkáék), leggyakrabban pedig valami emberi játszmába. (Ilyen játszmák a Schlemil, a Rúgj belém!, a Most megcsíptelek, te gazember! stb.) S mikorra alaposabban körülnéznénk, kicsit belaknánk a máskülönben belakhatatlannak ítélt léthelyzeteket, már zárulnak a kapuk, bevégződik az írás, s kénytelenek leszünk megalkotni a történet folytatását. Ki-ki a maga mentális mintázata szerint. Szvoren rafinált írói technikákkal dolgozik, közülük a lassítás és a közelhozás, nagyítás, élesítés filmes-fotós technikái tűnnek a leghatékonyabbaknak. A lassítás és a közelhozás következménye, hogy a történeteiből vagy történetcsíráiból epikus szövegek helyett leírások lesznek, s ez a technika teszi lehetővé azt, hogy egyedi arculattal, karakterrel rendelkezzenek a szereplők. (Báthori Csaba: „A lassúság az egyén, a száguldás a tömeg tebenned.”)

Az egyénítés, a karakterformálás elsősorban a szereplők érzéki tapasztalatainak, interakcióinak, védekező vagy támadó reakcióinak a megjelenítésével történik, a narrátor szereplők esetében pedig még beszédstílussal (sajátos szóhasználattal és a gondolkodás struktúráit leképező mondat- és szövegszerkesztéssel) jellemez a szerző. Az apja megvetésétől szenvedő kamasz fiú monológját a gyors témaváltásai teszik egyedivé (Maruzsálem). Az írónőt (Munkanéven ember) szaggatott költői nyelve és váratlan asszociációi. („Hát itt van anya, a forró csontjaival: mint akit örökké ütnek. Pedig csak büszke.”) Az életkudarcok elől a csuklója vagdosásába menekülő, az önmagának okozott fájdalommal vigasztalódó Trifánné monológja hol lírai, hol humoros, s gyakran groteszk (Trifánné, kedves). A címadó novella hóhérért lelkesedő elbeszélőjének, a gyermektelen háziasszonynak a modorában a szerző iróniáját érzékeljük. („Az ítélet-végrehajtó emberismerete bámulatos. Néha az a benyomásom, hogy átlát minden elevenen és holton.”)

Van valami közös azonban az összes narrátor megszólalásában. Az, hogy képesek tényszerűen beszélni – ítélkezés és bűnbakkeresés nélkül. Mivel magyar viszonylatban nem túl gyakori az ilyesmi, fölkapjuk rá a fejünket, és talán méltatlankodunk is: Szvoren Edina asszertív kommunikációt erőltet a hőseire. Hol itt a hitelesség? Jómagam örömmel fogadom ezt a közlésmódot. Hisz ez teszi lehetővé, hogy a novellák elbeszélőit – legyenek inkább áldozatok, vagy inkább agresszorok – több-kevesebb megértéssel, együttérzéssel hallgatjuk. S nem bánom, hogy Szvoren Edina „gyengéden, de határozottan” (Oltás) arra is figyelmeztet: máshogy kellene szólnunk, hogy szót is értsünk.

[i] a) Intim, azaz nyitott, szeretet- és felelősségteljes kapcsolatra csak kiforrott identitású személy képes: Csonka, jól sikerült; Ida néni hegedűszín haja; Kafarnaumi csoda.

  1. b) Az egyén az énkép összhangjának és egységének fenntartására elhárító mechanizmusokat alkalmaz: Trifánné, kedves; Anyánk teleszkópos élete; Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz.
  2. c) Különböző személyiségek – vagy ugyanazon emberek a különböző életszakaszaikban, netán szerepeikben – ugyanarról a cselekedetről, jelenségről más és más konstrukciókat (reprezentációkat) alkotnak: Limanova tér; Csonka, jól sikerült; Járni lehet a tetején; Kionkáék; Kinderszenen: Fölszámolás; Aloé vera.
  3. d) Viselkedészavar és normatív viselkedés között mindössze fokozati a különbség: Anyánk teleszkópos élete; Dánék; Dolgos ujjaid; Fölszámolás; A. úr és A. kisasszony; Megszégyenítő vonása…

[ii] Ilyen a címbe emelt szlogen: Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz.

[iii] .„Az utcákat szép és nemes dolgokról igyekeznek elnevezni, fákról, szabadságról, madarakról, pedig léteznek fák, amikre felkötik magukat az emberek, és a szabadság meg a madarak csőre sokakat tönkretesz.” Trifánné, kedves



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!