+ Interjú

Radnay Csilla: Szeretkezz, ne háborúzz!

Az én szabadságom az elfogadásban és az önazonosságomban rejlik. Amikor tisztában vagyok saját magammal, akkor szabad vagyok a döntéseimben, a tehetségemben, a középszerűségemben, a korlátaimban, az erényeimben és a hibáimban. Ha valaki ezt fenyegeti, akkor török-zúzok – meséli Radnay Csilla, aki Belvárosi Színházban futó Hair produkcióban játssza Sheilát.

Június óta a Belvárosi Színház repertoárján szerepel Mohácsi János Hair-feldolgozása, amely számos égető témát boncolgat és fejteget az illusztris színészgárda segítségével. Radnay Csilla Sheila szerepét alakítja, őt kerestük fel, hogy saját élményeiről, benyomásairól és egy kicsit önmagáról is meséljen az előadás kapcsán. Interjú.

(A december 18.-i előadásra itt találsz még jegyeket, ha pedig Szilveszter előtt, 30.-án akarod megnézni, akkor itt találod őket.)

A Hair középpontjában a szabadságvágy áll. Mit jelent ma szabadnak lenni?

Az én szabadságom az elfogadásban és az önazonosságomban rejlik. Amikor tisztában vagyok saját magammal, akkor szabad vagyok a döntéseimben, a tehetségemben, a középszerűségemben, a korlátaimban, az erényeimben és a hibáimban. Ha valaki ezt fenyegeti, akkor török-zúzok. A jelenkor szabadsága viszont kényes kérdés ebben a totálisan agymosott, manipulált világban. Függünk a felmutatásainktól, úgyhogy ezt is, mint minden mást, ami fontos nekem, ott keresem, ahol nem tolják az arcomba.

Szerinted van ezek után tökéletes szabadság?

Pillanatokra biztos, ezt tapasztalatból állíthatom.

Milyen személyes élmények segítettek a szerep felépítésénél? Mennyire építkeztél a saját életedből?

Volt már megrázó veszteségem, volt rossz döntésem, voltam elkényeztetett, helyét kereső kamasz. Ezek mindenképpen segítettek Sheila felépítésében, bár az előadás inkább mint békekiáltvány fontos számomra. Amúgy is a Mohácsi-előadásokat általában az egészük miatt szoktam szeretni, nem pusztán a saját szerepemért. Minden előadáson majdnem elsírom magam, mikor nézem az aktuálisan Jeanie-t játszó Lovas Rozit vagy Boros Annát, ahogy a saját szerep szerinti félresikerült sorsuk helyett végighallgatnak egy lehetséges pozitív másikat, alatta szól Strauss Bécsi vére, majd a visszacsapódás a realitásba, hogy hát ez jutott… Ami ilyenkor mindkettejük szemében lenni tud, na, azért éri meg színházat csinálni.

Az önfeledt szabadság és háborús készülődés egyaránt fontos részét képezik a darabnak. Szerinted miért kellett ennek az előadásnak megszületnie nálunk?

A háborúk itt lihegnek a nyakunkban, de akár paranoiás vagyok ebben a tekintetben, akár nem, nem árt időnként emlékeztetni magunkat arra, hogy világégés árán megoldani a problémákat beláthatatlan következményekkel jár. Kicsiben is és nagyban is.

Mi a darab legfontosabb üzenete?

Make love, not war! Ennyi.

Lázadó típusnak tartod magad?

Bizonyos értelemben igen, de ez nem egy nagyon látványos dolog nálam. De vannak dolgok, amikbe nem lehet betörni, bizonyos normákat nem vagyok hajlandó magamévá tenni, bár elfogadom, hogy a világ így vagy úgy működik körülöttem. Lemondó, elengedő típus vagyok, ezt nevezhetem a lázadás egy formájának, mert a felhalmozást ma társadalmi kényszernek érzem. Nagyon komoly dolognak kell lennie annak, amihez foggal-körömmel ragaszkodom.

Sokat zongorázol, jógázol, nyugodt személyiségnek tűnsz. Hogyan helyezkedsz bele egy ilyen dinamikus szerepbe? Mennyire nehéz ezt megtenni?

Végletekig nyugtalan tudok lenni akárcsak attól is, hogy elolvasom a híreket. A jóga és a zenélés többek között éppen, hogy szigetelési funkciókkal rendelkeznek, azokkal tartom magam egyensúlyban. De a munkámnak is valami hasonló szerepe van az életemben, az a feldolgozás terepe, és ha ez bárki másnak okoz még valami jót rajtam kívül, akkor az már nyert ügy.

A darab másságról és toleranciáról is beszél. Mennyire tartod magad toleráns személyiségnek?

Túlzottan, ha van ilyen kategória. Sokáig az sem tűnt fel, ha engem bántottak. Ma már áthelyeződtek a határok, és megpróbálok magamhoz is legalább annyi empátiával és toleranciával viszonyulni, mint a környezetemhez.

A darab meghatározó része a zene és a dalokban rejlő mély üzenetrendszer. Élvezed a dalok előadását? Sokat énekelsz szabadidődben?

Sokat és sokfélét, a zenének abszolút prioritása van az életemben. De nagyon nagyra értékelem a csendet is, olyan, mint a fehér a színek között, az összes létező hang és zene lehetőségét magában hordozza, mintegy abszolút zene. Szoktam azt figyelgetni, hogy milyen dallamok jutnak eszembe a csendben, jó játék.

Van kedvenc dalod az előadásból?

A Micsoda remekmű az ember című dalt nagyon szeretem, a halála előtt álló ember dalát az élethez. Ott is el szokott szorulni a torkom.

A darab társadalom-, ízlés- és gondolatformáló erővel bír. Te mit gondolsz erről?

Jó volna azt hinni, hogy egy színházi előadás rendelkezik még ilyen képességekkel.

Sok szerepet játszol manapság. Hogyan sikerül megtartanod a saját személyiséged? Van-e olyan, hogy egy karakter személyisége hatással lesz a sajátodra is?

Bár néha én is hajlamos vagyok elfelejteni, de mégis elég szilárd alapokon nyugszik a személyiségem. Soha nem kellett megvédenem egy szerepemtől sem. A színház nekem játék, komoly játék, de játék. Nem a terhek, hanem a felszabadulás terepe.

Közel áll hozzád Sheila? Hasonlít-e rád bármiben is?

Én már eggyel kevésbé tartom magam elveszettnek, mint őt, de nyilván sokban hasonlítunk, sokat kapott belőlem, mint ahogy a másik szereposztásban szintén Sheilát játszó Pető Katából is. A Mohácsi testvérek színháza nagyban épít a játszó emberek személyiségére és ez itt sem volt másképp.

Mi motivál téged, miért szeretsz színészkedni?

Érdekel az emberi természet, a történeteink, a tanulságok. Szeretem keresni, figyelni a párhuzamokat eltérő korok, helyek embereinek sorsa között. Döbbenetes, hogy évszázadok, ezredek távlatában sem sokat változtunk. Gyerekkorom óta van egy teóriám arról, hogy miért érti meg olyan jól egymást nagyszülő és unoka. Mert az egyik még tudja, a másik már tudja. A kettő közti negyven, ötvenévnyi bolyongás a felnőttkorunk, erről a labirintusról szól a színház és a mi munkánk.

Szerinted jó ma Magyarországon fiatal színésznek lenni? Ha igen, miért?

Nehéz, mert olyan mértékű az igazodás, hogy az a fiatal generációban hosszú távon nagyon rossz reflexeket szülhet. Szinetár Miklóstól hallottam, hogy azt mondja a diákjainak, hogy az csinálja ezt a pályát, aki este héttől tízig boldognak érzi magát. Egyetértek, mert a boldogság az én szótáramban nem luxusfogalom, hanem elsődleges cél. Persze nem egy állandó, meseszerű nyálról beszélek, hanem a kitartás, a küzdés boldogságáról. Aki érez magában ilyet, annak helye van, mert csak így lehet változtatni. Az pedig már rég esedékes lenne.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top