Hatvankilenc nap, 700 méterre a föld alatt. Összezárva egy menedékbe harmincharmad magammal. Belegondolni is fullasztó. Napra pontosan ma öt éve (2010. október 13.) szabadultak a chilei bányász-szerencsétlenség túlélői. Mind a harminchárman.
„Estamos cagados, azaz „rákúrtunk” – kiállították a föld alatt rekedt bányászok, amikor ráébredtek helyzetük súlyosságára. Kiderült ugyanis, hogy a hegy óriási része egy darabban szakadt le, és egy kb. 180 méter magas, 700 millió kilogrammos szikla – amely kétszer nehezebb az Empire State Buildingnél – torlaszolja el a kijáratot. Bent rekedtek.
2010. augusztus 5-én történt a súlyos baleset, amikor is a Chile-i Copiapó város közelében lévő San José réz-és aranybánya egy része omlott be. Több mint két hónapon át tartó mentésüket az egész világ végigkísérte, a pápától kezdve az amerikai elnökön át Pelé-ig, mindenki értük imádkozott. Túlélték. Mindannyian. Történetüket filmen és könyvön is feldolgozták azóta: a The 33 című film Patricia Riggen rendezésében kerül novemberben a mozikba, a szereplők között pedig Antonio Banderas is feltűnik.
FOLYVÁST KÜZDENI KELL
Héctor Tobar guatemalai származású, de Los Angelesben született újságíró róluk szóló, a Sötét mélyben című könyvét tavaly mutatták be a tengeren túlon, most novembertől pedig magyarul is megjelenik a Tarandus Kiadó gondozásában. A könyv nem a mentés részleteivel foglalkozik, de azt is leírja, hanem inkább a bányászok egyéniségét, a történet pszichológiai vonatkozását próbálja bemutatni: családi hátterüket (a legtöbben nagyon nehéz körülmények között nőttek fel, alkoholista, bántalmazó szülőkkel), múltjukat (akad egykori sztárfocista is a lent rekedt vájárok között, Franklin Lobos), és, hogy az őket ért szerencsétlenséget hogyan dolgozták fel családtagjaik – barátnőik, feleségeik, gyermekeik – az első pillanatokban és a mentési folyamat során.
Folyvást küzdeni kell, ugyanakkor letaglóz a szomorúság, az aggodalom és a tehetetlenség érzése
– mesélte María Segovia, az egyik bányász, Darío Segovia nővére Tobarnak.
Az író ötször utazott el Chilébe, több száz órát beszélgetett a 33 bányásszal, és három éven át dolgozott a könyvén, ami korántsem nevezhető regénynek, leginkább egy dokumentarista riportkönyv. Stílusában Günter Wallraffot is eszünkbe juttatja, bár Wallraff szerintünk kétségtelenül jobb, vagy csak elfogultak vagyunk.
A háttér információk érdekesek, néha mégis olyan érzésem támad olvasás közben, mintha az író kívülállóként, csak felsorolná az eseményeket, a függő beszéd (majdnem teljes) hiánya pedig már-már zavaró. Nyilván, az író nem volt jelen és kívülálló, ám mégis hiányzik belőle az a plusz „ízesség”, ami tűélesen írja le a történéseket, mégsem giccses vagy tolakodó, de bele kell szakadnia az ember szívének.
„A BÁNYA SOKAT SÍR”
Ezzel együtt Tobar az Atacama-sivatag történetével is le tud kötni egy ideig, érzékletesen írja le ezt az űrbéli tájat, ahol életnek szinte nyoma sincs, és megírja a bányász-lét nehézségeit, mindennapi próbatételeit. Például, hogy miért hívják Pokolnak a munkahelyüket a vájárok, vagy, hogy mi a spirituális magyarázata annak, miért omlanak be a bányák. Utóbbi nem az egyetlen babona, ami a nők és a bányák kapcsolatáról szól: a legenda szerint ugyanis maga a hegy is egy asszony, és minden egyes alkalommal, amikor bemennek a bányászok, megsértik őt. Ez az oka, hogy sokat sír (a bányákban furcsa morajlás hallható, a kőzetek mozgása, mintha zokogás lenne), és megpróbálja megölni a férfiakat, akik a testébe alagutat vájnak.
A könyvből nyilvánvalóvá válik: a férfiak a nők kedvéért indulnak fel a bányából; feleségükért, barátnőikért, édesanyjukért, lányaikért. Azért dolgoznak erejükön felül, veszélyes és borzalmas körülmények között, hogy gyerekeiket főiskolára járathassák és viszonylagos jólétet teremtsenek családjuknak.
ESPERANZA SZÜLETÉSE
Az omlást követő 17. napon tudták meg a lent rekedtek, hogy valószínűleg túlélik a szerencsétlenséget: ekkor törte át ugyanis a fúró a falat. Maga a mentés még hét héten át tartott, de akkorra már kamerákkal, mikrofonokkal és telefonokkal is kapcsolatot tarthattak a felszínen lévőkkel, persze nem korlátlanul, mindössze hetente tíz percben.
Így történhetett, hogy Ariel Ticona, az egyik bent rekedt bányász, egymás után többször is megnézhette kislánya születését videófelvételről. Felesége, Elizabeth Segovia szeptember 14-én hozta világra első kislányukat, Esperanzát. (Magyarul annyit tesz: Remény.)
Amennyire az lehetséges, a a föld alatti együttélés viszonylagos nyugalomban zajlott, napi imádsággal, amikor viszont a bányászok megtudták, hogy kvázi világsztár vált belőlük – kárpótlásul pedig tízezer dollárt kapnak, ha majd kijutnak – az addigi viszonylag békés hangulatot felváltották a pénz körüli veszekedések.
PINERA ÍGÉRETE
Szabadulásuk 2010. október 14-én történt, amit legalább 1 milliárd ember kísért végig a tévéképernyőkön keresztül élőben. Egy speciális, mérnökök által gondosan megtervezett „kapszula” segítségével mentették ki őket, a bányát pedig bezárták.
Ám az utána következő dolgok sem tündérmesébe illők. Habár egy ideig boldog-boldogtalan velük akart interjúzni, show műsorokba és reklámokban szerepeltek, a 15 perc hírnév ideje hamar lejárt. Egy év alatt elfeledkeztek róluk, a nekik ígért jussokból pedig szinte semmi nem jutott, a kártérítés ideig-óráig volt csak elég. Többen öngyilkosságot kíséreltek meg azóta, anyagi gondokkal küzdenek, alkoholistává váltak, munkaképtelenek vagy még mindig kórházi kezelésre szorulnak. Hol van már Pinera ígérete a szép, nyugdíjas évekről? (Sebastian Pinera chilei elnök, nagy összegű, életük végéig folyósítandó nyugdíjat ajánlott fel a túlélőknek, ígéretét azonban nem tartotta be, csak felhasználta a szerencsétlenül járt embereket politikai népszerűsége növeléséhez. – a Szerk)
Héctor Tobar: A sötét mélyben, Tarandus Kiadó, 2015., 448 oldal, 3890 Ft, Előrendelve: 3307 Ft
