Pszichedelikus arcok, fenyegetően vizslató szemek és rémálmokból gyúrt brutális szörnytorzók jelennek meg Unica Zürn német művésznő rajzain, aki Hans Bellmer múzsájaként vált ismertté. Habár neki is jutott egy lélegzetvételnyi siker, mégsem kapott elég figyelmet Bellmer árnyékában. A roppant tehetséges nő traumákkal teli életét képtelen volt feldolgozni: éveket húzott le pszichiátriai intézményekben. Ma lenne 99 éves.
Életében összesen kétszer állították ki műveit önálló tárlaton. Megalázóan kevés alkalom egy művész számára a megmutatkozásra. Igaz, nem tudhatjuk mekkora energiát fektetett ebbe, egyáltalán érdekelte-e, hogy kiállítják-e vagy sem. Bellmernek szentelte az életét, aki gyakran úgy tekintett rá, mint egy húsdarabra, amit kedve szerint kötözhet, dobálhat, formázhat. Képzeletüknek semmi sem szabott határt, talán ez volt a legnagyobb gond. A határtalanság. Vagy határ nélküliség, ha úgy tetszik. Amikor 1953-ban megismerkedett Bellmerrel a berlini Springer Galériában, Zürn otthagyott csapot-papot és alárendelte magát a férfinak: elköltözött vele Párizsba, ahol a Père Lachaise temető mellett béreltek műtermet. Addigra Zürn túl volt egy váláson, szült két gyermeket, akiket előző férje „elperelt” tőle.
Súlyos gyerekkori traumáját egész életében hurcolta magával
Berlinben született, 1916. július 6-án. Meglehetősen nehéz gyerekkora volt: miután 1930-ban szülei elváltak, az egyetlen férfiminta számára bátyja maradt, aki viszont 14 éves korában megerőszakolta. Valószínűleg ennek következményeként 15 évesen abbahagyta az iskolát is. A traumát egész életében nem tudta feldolgozni, de hogy ideiglenesen oldja valahogy a helyzetet, elmenekült otthonról és hozzáment egy gazdag üzletemberhez 1942-ben. Apját – aki Afrikában élt és dolgozott lovászként, íróként – soha többet nem látta, ellenben rendszeresen kapott tőle ajándékokat, a helyiek által készített vészjósló arckifejezéssel bíró maszkokat, amelyek visszaköszönnek későbbi rajzain.
Egy évre rá szülte meg első gyermekét, Katrint, 1945-ben pedig Christiant. 1942-ig a náci Németország filmgyárában dolgozott szerkesztőként, de amikor a fülébe jutott a koncentrációs táborok híre, azonnal kilépett. A háború után elvált férjétől, Erich Laupenmuhlentől és újságíróként dolgozott, majd novellákat és rádiójátékokat írt.
Ott állt egy, a gyerekeitől megfosztott anya
Így találkozott össze Alexander Camarof képzőművésszel, aki bevezette őt a festészet világába, de kapcsolatuk nem sokáig tartott. 1953-ban ismerkedett meg Hans Bellmerrel, aki már akkor ismert volt életnagyságú szürreális babáiról: a férfi megszállottan készítette torz, ki-és összetekert, meztelen babáit, hogy így vezesse le 16 éves unokahúga iránt érzett viszonzatlan szerelmét. Amikor meglátta Unicát, állítólag felkiáltott, hogy „Íme a baba” – vagyis megtalálta végre élő modelljét.
Zürn órákon át állt modellt meztelenül, úgy, hogy közben rendkívül szorosan, megalázó pózokban volt összekötözve. Ráadásul fájdalmai voltak korábbi nőgyógyászati műtétjei és a szülés alatt fellépett komplikációk miatt. Tovább rontott egészségi állapotán, az újabb két abortusz, amit azért kellett elszenvednie, mert Bellmer nem akart apává válni.
Jázminember: a férfi, aki ütve szeret
Önként ment bele a szado-mazochista kapcsolatba, így büntetve és sanyargatva önmagát – nyilvánvaló, hogy az apahiány, a nemi erőszak, és a bátyjával folytatott incesztus (vérfertőző) viszony mind-mind hozzájárult ehhez. A túlélés érdekében megalkotta az eszményi férfi képét, a Jázminembert, amely a szadista Bellmerben, és egyik drogos szeretőjében, az író-festő Henri Michaux-ban manifesztálódott. Michaux kóstoltatta meg vele a meszkalint, ami nem tett túl jót az érzékeny nőnek. Sokáig meggyőződéssel hitte, hogy a férfi Herman Melville, aki a Moby Dicket írta 1851-ben.
Az 1963 és 1965 között készült Jázminember című írása ma kultuszkönyvnek számít Franciaországban, csakúgy mint a Sötét Tavasz. Előbbi a pszichiátrián szerzett tapasztalatairól szól, utóbbi pedig egy 12 éves kislányról, aki öngyilkosságot követ el – kiugrik az ablakon – az őt ért traumák miatt.
A 15 perces hírnév neki is járt
állapítjuk meg Warhol híres mondása alapján, és gyorsan hozzátesszük, kár, hogy csak ennyi. Nyilván többet érdemelt volna annál, minthogy egyszer kiállítsák Berlinben Bellmerrel – ez volt az első megjelenése 1953-ban „Hexentexte”, vagyis a „Boszorkányok varázsigéje” címmel – vagy Párizsban kétszer a Le Soleil dans la Tete-ben. A berlini tárlatot még Bellmer szervezte, felismerve Zürn tehetségét, és biztatva őt az automatikus rajzok, írások és anagrammák készítésére. (Mai szemmel nézve a férfi egy tipikus bántalmazó partnert jelenít meg, aki úgy kínozza „szerelmét”, hogy közben azért „szereti” is.)
Zürnt férfi kollégái is elismerték, köztük André Breton, Hans Arp, Joyce Mansour, Victor Brauner és Gaston Bachelard. Egy ideig a szürrealista művészekkel barátkozott, jóban lett Man Ray-jel, Max Ernsttel, és Duchamp-mal is. Ezzel egyúttal becsatlakozott a szürrealista nőművészek szűk körébe, ahová Leonora Carrington, Remedios Varo, Dorothea Tanning vagy Leonor Fini tartozott. 1959-ben Zürn is részt vett a párizsi Galerie Cordey szürrealista művészeket bemutató kiállításán.
Hallucinációk, kórházi ágy, és öngyilkossági kísérletek
1960-ban kezdett hallucinálni, eltávolodott Bellmertől is, a férfi alkoholproblémái pedig csak fokozták a köztük lévő szakadékot. Onnantól kezdve Zürn hónapokat töltött pszichiátrián.
Két öngyilkossági kísérlet után, kerekesszékben tért haza, amikor is megsemmisítette a legtöbb rajzát és írását. Átvitt értelemben ez volt a harmadik öngyilkossági kísérlete, hiszen, ha egy művész tönkreteszi saját műveit, önmagát akarja megsemmisíteni.
Ezután két éven át kezelték a Szent Anna Kórház pszichiátriai osztályán. Kezdetben depresszióval, utána skizofréniával. Az egyik orvosa Gaston Ferdière volt, akit a szürrealista művészek pszichiátereként tartották számon, ő kezelte például Antonin Artaudot és André Bretont is.
Vélt vagy valós betegsége ellenére tovább írt és rajzolt, sőt, művei színvonala nemhogy romlott volna, hanem inkább fejlődött, rendkívül termékeny időszakot élt meg. (Ezt csak azért találjuk furcsának, mert állítólag az ellenkezője szokott történni, hiszen egy szétesett személyiség nem tud összerakni egy komplex alkotást, ami logikus gondolkodást, összeszedettséget és tudatosságot is feltételez.)
1970-ben ismét öngyilkosságot kísérelt meg úgy, ahogy könyve, a Sötét Tavasz főszereplője, és ahogy a való életben unokatestvére is tette: kiugrott a Bellmerrel közösen bérelt párizsi műtermük egyik ablakán, ahol megalázó szegénységben, méltatlan körülmények között tengették napjaikat.
(Forrás: wikipedia.org, piktor.cafeblog.hu, artnet.com, brooklynrail.org)
