Pék Zoltán ízig-vérig magyar urban fantasyt alkotott, méghozzá a legnagyobb angolszász szerzők nyomdokait követve.
Számomra immár egyértelműnek tűnik, hogy az Agave több, mint egy olyan könyvkiadó, amelyik igyekszik a külföldi SF és fantasy (valamint ezek megszámlálhatatlan alfajai) legkiválóbb szerzőit a hazai olvasók számára elérhetővé tenni, hisz e mellett egyre inkább irodalmi műhelyként is működik. Elég, ha csupán azokat a fiatal magyar szerzőket soroljuk fel, akikről már a Librarius is írt: Baráth Katalin, Markovics Botond (Brandon Hackett), Csurgó Csaba és a Pacskovszky fivérek mind-mind az Agave gondozásában jelentek meg, s arattak komoly sikereket.
E nagyszerű hagyományt folytatandó most itt van egy új/régi szerző, kinek neve (annak ellenére, hogy ez az első önálló regénye) már igencsak jól ismert a sci-fi olvasók számára. Pék Zoltán műfordító (aki néhány éve Trethon Judit-emlékgyűrűt kapott kiemelkedő munkásságáért) nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis majd’ kétszáz angol mű – nem akármilyen színvonalú! – magyar nyelvre való átplántálása után most saját történettel lepte meg az olvasókat. Regénye az igen misztikus és filozofikus hangulatú Feljövök érted a város alól címet kapta, amiből a tapasztalt könyvforgató máris sejtheti, hogy különleges csemegére számíthat.
Pék ízig-vérig magyar urban fantasyt alkotott, méghozzá a legnagyobb angolszász szerzők nyomdokait követve. Főhőse Corvinus, a korán árvaságra jutott, pokoli gyermekkort megélt, mára (vagyis a történet idejére, ami a tán nem is annyira messzi jövő) azonban kemény nyomornegyedi shiftelővé (seftessé) vált férfi, akinél magányosabb regényhőst ritkán találni. Ahhoz azonban, hogy az ő alakját igazán megérthessük, előbb látnunk kell a Pék által meg(rém)álmodott világot, mely bizony sokkal kevésbé tűnik távoli, sőt, sosem elérkező jövőnek, mint szeretnénk.
Tehát… (mély levegő, mert nem könnyű ezt még felvázolni sem – valahogy összeszorul tőle az ember torka) a világ így néz ki: huszonöt évvel a sztori kezdete előtt, de nem tudni, a mi realitásunkhoz képest mikor, a pesti Bazilika téren békés vallási menet vonult keresztül, mikor is a névtelen Merénylő előbb bombasztikus kinyilatkoztatást tett, majd megölte a szintén névtelen papot, akiről addig legfeljebb néhány közeli híve hallott. Ez lett a Merénylet napja, mely nem csupán Magyarországon, de az egész világon végzetes és végletes változásokat hozott. Az elszabadult indulatok hatására az Európa Unió felbomlott, a nyugati országok gazdasága összeomlott, a Kelet diktatúrái ismét megerősödtek, szóval gyakorlatilag minden a feje tetejére állt. Kis hazánkban zavargások kezdődtek, a polgárháború sem volt elkerülhető, s az ország, ezzel együtt pedig Budapest végképp kettészakadt.
Történelemvakságban szenvedünk. Önkéntesen.
Pék Magyarországról említést sem tesz. Utópiájában már csak a város, az egykori Budapest létezik, melyet egyetlen kapocs, a megerősített határátlépőként működő Lánchíd köt össze. A huszonöt évvel korábbi véres hónapok során a nagyváros gyakorlatilag két egymással acsarkodó városállammá esett szét. Buda szélsőjobbos, nemzeti rémálmokat kergető, önmagába zárult, Szent Wass Alberthez imádkozó, vallási fanatizmusba és nyomorba fúlt diktatúraként üzemel, ahol a szürke kezeslábasba bújtatott kényszer(köz)munkásokat csordákban hajtják a gumibotos felügyelők, s ahol (bár a világ nagy része ezt már rég túlhaladta) még mindig benzinnel működtetik az ősrégi, toldozott-foldozott autókat. Pest ehhez képest a másik falanszter. Üveg és acél csodaváros, mely színtiszta elektromossággal működik, ahol a járgányok zöldebbek és csendesebbek már nem is lehetnének, s persze minden ultramodern, high-tech, csilivili – még az embertelenség is! Pesten a régi belvárost, amit a zavargások romkerületté tettek, csavargók, bűnözők, a legalja nép lakja, míg a legkülső peremvidéken magyar szó már rég nem is hallható, hisz ott az a több millió kínai bevándorló él, akik gyakorlatilag átvették a hatalmat.
Ennyit erről a nyomasztó, valahol mégis (túl) könnyen elképzelhető magyar jövőről, melyben Pék tökéletes profizmussal mozgatja szereplőit. Amint látom a különböző internetes fórumokon, több olvasó nehezményezi, hogy ez a regény bizony „túl lassú”, „szájbarágós” – nos, nincs igazuk. Ilyennek csak azok látják Pék regényét, akik nem szeretik (vagy sosem olvasták) a Sztrugackij testvérek, Lem vagy épp Philip K. Dick könyveit. Azokban is sokat töprengenek, elmélkednek a szereplők (s persze általuk a szerző), ami természetes, hiszen az igazán tartalmas, elgondolkodtató SF lényege éppen ez, és nem a lézerpárbaj vagy az űrcsata. Pék számos olyan szorongató kérdést jár körbe művében, ami – sajnos – ma is aktuális. Néha az ember úgy érzi (pl. a budai főpap beszédét olvasva), hogy ez a könyv nem is sci-fi, sőt, nagyon is realista mű. Az ország és a társadalom kettészakadása, a nemzetállamok létének jogosultsága vagy idejétmúltsága, az EU jelenének és jövőjének alakulása, valamint az ún. kisemberek (vagy ha úgy jobban tetszik: „a zemberek”) hányódása ebben az őrült katyvaszban, amit történelemnek hívunk – ez mind-mind fontos, mai kérdés.
Pék Zoltán regénye nem ad válaszokat, de elgondolkodtat, és ennél nincs is fontosabb. Egyetlen hibája, hogy túl rövid: jó volna még (akármennyire torokszorító is) többet olvasni arról, ami felé sodródunk, s amit elkerülni volna jó.
Utózönge: most már csupán arra volnék kíváncsi, vajon az olvasók közül hányan kapcsolnak, mikor elolvassák a fejezetcímeket: Macska az úton, Fehér babák, Száz bolha… Na, na?! Félek, kevesen, pedig ezért az apró kis hangulatkeltő kikacsintásért a szerzőt külön kalapemelés illeti meg.
