Két pasi meg egy krimi
Az itt következő interjú több szempontból is különleges. Apropója egy, az Agave gondozásában nemrég megjelent magyar lélektani krimi, melynek címe Nő kutyával és holddal, amit viszont nem egyetlen, magányos szerző, hanem egy testvérpár, a Pacskovszky fivérek követtek el. Már önmagában ez is elég rendhagyó, hiszen a krimit, mint műfajt, a magyar író általában messzire elkerüli, és a párban írás sem megszokott, ám mindezt tovább fűszerezi, hogy a két alkotó neve egyáltalán nem ismeretlen a hazai művészvilágban.
Egyikük Pacskovszky József filmrendező, forgatókönyvíró, akit 1986-tól kezdve számos tévé- (Esti Kornél csodálatos utazása, A mi szerelmünk, stb.) és játékfilmje (A gyanú, A vágyakozás napjai, stb.) tett ismertté, méghozzá nem csak itthon, de külföldön is.
A másik szerző Pacskovszky Zsolt már rég befutott író. Eddig kilenc önálló kötetet tudhat magáénak a Zárórá-tól (novellák) a Szabadesés-ig (regény), továbbá írt forgatókönyveket (Don Giovanni, Lopott képek, stb.), s emellett több, mint harminc francia regény műfordítójaként is jegyzik.
Kérdéseinkre külön-külön válaszoltak, így az alábbi interjú plusz zamatot is kapott: vajon a két szerző egyformán emlékszik-e arra, miként született első közös regényük?
Kezdjük egy ostoba kérdéssel: szeretitek a krimit?
JÓZSEF: Serdülőkoromtól vonz a műfaj. Szüleim szerettek krimit olvasni, rengeteg puha fedeles Albatros könyvük volt, többek között Agatha Christie-, Ed McBain-, Raymond Chandler- és Simenon-kötetek is. Nemcsak a krimiszál vonzott ezekben a könyvekben, hanem az emberi jellemek megformálása és a bűn elkövetésének pszichológiája is. Miért lépik át az emberek az erkölcsi törvényeket? A jó krimi társadalomrajz is egyben. Korkép és kórkép arról a világról, ahol törékeny a harmónia, ritka a lelki egyensúly, s ahol rengeteg a bűn, ám ezeknek az eseteknek a jó része felderítetlen és megtorlatlan marad, mert Hercule Poirot sajnos csak a regényekben létezik.
ZSOLT: Szeretem ezt a műfajt, mert ha izgalmas, ha jó, akkor olyan belefeledkezéssel tudom olvasni, amilyen belefeledkezéssel gimnazista koromban faltam a könyveket. Ilyenkor az olvasás önfeledt élménye tér vissza. Egy szépirodalmi mű vagy egy ifjúsági regény esetében fél szemmel mindig azt figyelem, hogy az író milyen eszközökkel él, vagy hogyan manipulál, mint olvasót. Remélem, hogy a krimikbe való önfeledt belefeledkezés képessége most, a könyvünk megjelenése után is megmarad.
Szerintetek milyen a jó kortárs krimi? Van-e kedvenc szerzőtök, művetek, s miért épp az?
JÓZSEF: A jó kortárs krimi olyan, mint egy jó Shakespeare-dráma: tükröt tart elénk. Többrétegű. Mélyre próbál hatolni a magánélet és a társadalmi élet mezsgyéjén is. Olyan emberek küzdelme, akik egy lapra tesznek fel mindent, s épp ezért valakinek a végén mindent el is kell veszítenie. Ugyanakkor legyen kiszámíthatatlan, és olyan világba röpítsen el, ahol szívesen időzök, s ami tele van titokkal. Ezért szeretem Simenon könyveit, mert olyankor Párizsban, esetleg egy vidéki francia kisvárosban vagyok, s nemcsak az ottani jellemeket, szokásokat, hanem az ízeket, a hangulatokat is megismerem.
Mostanában Mankell könyveit kedvelem. Wallander esendősége és magánélete sokkal érdekesebb, mint maga a bűn, amelynek az elkövetője után nyomoz. Mankell, aki egyébként az egykori nagyszerű svéd filmrendező, Bergman veje, a skandináv világot mikroszkopikus pontossággal ábrázolja.
ZSOLT: Az első kérdésre nehezen tudok válaszolni, már csak azért is, mert a kriminek számos alfaja van. A lélektani krimi esetében, amelyhez a mi könyvünk talán a legközelebb áll, fontosnak érzem, hogy a pörgős, izgalmas történeten túl olyan figurák kerüljenek fókuszba, akikkel könnyen együtt tudunk menni, mert akár az utcán is szembejöhetnének velünk, s akik épp ezért „kortárs” problémákat is berántanak a történetbe. Amikor elkezdtünk dolgozni a könyvön, még egyáltalán nem volt olyan markáns az elvándorlás Magyarországról, mint most. Szerintem József sem sejtette, hogy mire a regény megjelenik, már ő is Angliában fog tanítani. Megteremtettünk egy figurát, és ezt a problematikát hozta magával. Ami pedig a kortárs szerzőket illeti, személy szerint engem jobban be tud szippantani a skandináv krimi, mint az amerikai vagy a francia. Szeretem, ha a főszereplőket hasonló társadalmi és magánjellegű problémák nyomasztják, mint engem. Ha nevesíteni kell írókat, akkor talán Nesbøt és Mankellt mondanám. Az utóbbitól elsősorban a Wallander-történeteket, s nem is annyira a megoldandó rejtélyek, inkább Wallander figurája miatt, akit a rezignáltsága, az átélt emberi csalódásai miatt egy ideje nagyon közelinek érzek magamhoz.
Olvasni vagy nézni (esetleg megélni) szeretitek-e a krimit?
JÓZSEF: Megélni semmiképpen sem. Olvasni inkább szépirodalmat szeretek, de a jó krimi pihentet és szórakoztat. Láttam néhány jó krimit – ezek többnyire skandináv filmek voltak, de akadt köztük angol és amerikai is –, ám ezt a műfajt a film sajnos mindig leegyszerűsíti, az akciót tolva előtérbe. Nemrégiben öcsémmel mi is írtunk egy krimi forgatókönyvet, amiben az akciót és a lelki történéseket igyekeztünk nem klisékben, lebutítva ábrázolni. Megpróbáltuk egyensúlyba hozni a lelki drámát és az akciót, méghozzá úgy, hogy mindkét szál a történet legvégéig feszültséggel teli legyen, s mindez magyar miliőben történjen.
ZSOLT: Elsősorban olvasni, de nézni is. Egyformán izgalmas tud lenni, hogyan próbál tévútra vinni az író, illetve a rendező. Megélni? Tizenöt évvel ezelőtt Marokkóban, Tanger óvárosában összeakadtam egy mindenre elszánt alakkal, akinek nem volt vesztenivalója. Éreztem, hogy semmit sem jelent számára egy másik ember élete, és azt is, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, máris kitöröl az élők listájáról. A helyiek segítségével úsztam meg a vele való találkozást, és utólag már nevetni tudok az egészen. Ahogy azon is, amikor egy elvonási tüneteket mutató, hasonlóan erkölcsi aggályok nélküli alak egyszer csak lekapta a szemüvegemet az amszterdami éjszakában, és zsebre vágva a sötét sikátorok felé indult, hogy így próbáljon pénzt kicsalni tőlem. (Azért nem tudtam adni neki, mert csak nagycímletű bankóim voltak, és valami azt súgta, hogy nem tudna visszaadni…) Ma már azon is nevetek, hogy gimnazista koromban, még az előző rendszerben lekapcsoltak a vonatról a civil határőrök, és gépfegyvert fogtak rám, mert meggyőződésük volt, hogy Ausztriába akarok átszökni (Kőszegre szólt ugyanis a vonatjegyem, ott akartam meglátogatni egy barátnőmet). Ezek félelmetes, de humorral feloldható emlékek. Tavaly azonban, amikor azt hallgattam, hogyan küzdenek a mentősök apám életéért a másik szobában, átfutott a fejemen, milyen könnyen játszunk mi íróként életekkel, és milyen más a valóságban, testközelből megélni valakinek a halálát. Azóta nem nagyon szeretnék krimit a saját életemben.
Kinek az ötlete volt, hogy együtt írjatok regényt?
JÓZSEF: Egy közös foci után jött elő, hazafelé tartva, körülbelül az Árpád híd lábánál. Fogalmunk sem volt, miről szóljon, ki legyen a főszereplő. Aztán a közös beszélgetések során lassan kialakult minden…
ZSOLT: József állt elő vele egy csütörtöki napon, este fél 11 tájban. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert fociból jöttünk, csütörtök esténként együtt játszottunk, és az akkori bizonytalan egzisztenciális helyzetünk miatt foci után mindig különféle ötletekkel dobálóztunk a kocsiban. Vevő voltam rá, hogy írjunk közösen egy krimit, mert épp kezdtem belefáradni abba, hogy folyton mások könyveit fordítom. Másrészt úgy gondoltam, hogy egy krimiben találkozhat kettőnk kissé eltérő világlátása.
Hogy alakult ki a történet? Mi volt a munkamódszeretek?
JÓZSEF: Ötleteltünk egy szálloda halljában, és megpróbáltuk az általunk jónak tartott filmekből, könyvekből leszűrni, hogy mitől is működnek, mitől hatásosak. Mindvégig olyan történetben gondolkodtunk, ami kettőnket érdekel, amibe bele tudjuk írni – krimi közegbe helyezve –, mit is gondolunk a világról. Imádom nézni az embereket, nagyon érdekel a sorsuk alakulása, és az, hogy miképpen élik meg a kisebb-nagyobb kalandokat.
ZSOLT: A nulláról kezdtük. A műfajon kívül semmi nem volt meg előre. Körülbelül egy éven át heti rendszerességgel leültünk pár órára egy szálloda nyugodt halljában, hogy kitaláljuk a történetet, a fordulatokat, a szereplőket, a karakterüket. Szép lassan megpróbáltuk az egészet összefoglalni úgy húsz oldalon. Amikor ez összeállt, akkor kezdtünk csak neki a megírásnak. Ez is közös munka volt; amelyikünk épp bele tudta préselni az idejébe, megírta a következő fejezet első verzióját, a másik ezt átdolgozta, visszaküldte – több kört futott így minden egyes fejezet, majd pár olvasói visszajelzés után a teljes kézirat is. Kevés az olyan mondat, amelyikbe ne piszkáltunk volna bele mindketten.
Miért éppen ezt a zsánert választottátok?
JÓZSEF: Próbára akartam tenni magamat. Be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok magas színvonalon elmesélni egy olyan történetet, amely a bűn körül forog. Többnyire drámai filmeket írtam és forgattam, de jó zsánert írni és zsánerfilmet létrehozni nehezebb, mint például egy lírai, drámai, önéletrajzi elemekben bővelkedő, öntörvényű alkotást.
ZSOLT: Mert ez állt legközelebb azokhoz a történetfajtákhoz, amelyekben általában gondolkodunk. A hétköznapi emberi játszmákból kiinduló drámákhoz, amelyeket Józsefnél korábban a líraiság és a humor emelt el a valóságtól, nálam meg épp ellenkezőleg, a felszíni valóságnál jóval nyomasztóbb sötétségbe zuhantak. Most annyi volt a különbség, hogy az egészet egy krimiszálra fűztük fel, és dramaturgiai szempontból másképp, a vége, a megoldás felől kellett felépítenünk a történetet.
Főhősötök csinos, középkorú, látszólag talpraesett, ám valójában igencsak elveszett, társra vágyó magyar rendőrnő. Milyen kritériumok szerint építettétek fel Gimes Emma karakterét?
Folytatás a következő oldalon!
