Alig néhány napja jelent meg Csurgó Csaba első regénye, a Kukoricza, mely Petőfi Sándor János vitézének modernkori, urban fantasy stílusú újragondolása, máris nagy sajtó- és olvasói érdeklődés övezi. Az eddig könyvkiadóként és forgatókönyvíróként ismert szerzővel Böszörményi Gyula készített interjút.
Mióta írsz és mi bírt rá erre?
Már általános iskolában is írogattam, ott rohant meg először a késztetés, hogy történeteteket meséljek. A spórolt pénzemből vettem egy írógépet, azon próbálkoztam az írással elég sokáig. Rengeteg novellát írtam, ezek nagyrészt sci-fik vagy horrortörténetek voltak. Akkor még meg voltam győződve arról, hogy ezekben a zsánerekben kizárólag úgy lehet alkotni, ha angol nevük van a szereplőknek, és elengedhetetlen, hogy a történetek végén valami hatalmas csattanóval lepjük meg az olvasót. Ezek az írások általában napilapokban vagy magazinokban jelentek meg. Borzasztó büszke voltam rá például, hogy valamikor a kilencvenes évek elején egy novellám együtt szerepelt a Playboyban egy Bradbury-történettel.
Olvasós családból származol? Mesélj kicsit a hátteredről, ha lehet.
Egész gyerek- és tinédzserkoromban körbevettek a könyvek. Faltam a sárga Albatrosz könyveket, az Európa kiadó fekete köteteit, meg a Kozmosz fantasztikus sorozatot. Aztán a gimnázium alatt rádöbbentem: már tudok annyira angolul, hogy a nem túl bonyolult regényeket eredetiben is képes vagyok elolvasni, és akkor egy egészen új világ nyílt meg előttem. Persze abban az időben még szorgalmasan kellett járni az antikváriumokat, és azt a kevés idegen nyelvű könyvesboltot, ami már létezett, ha olvasnivalóhoz akart jutni az ember.
Hogyan keveredtél át a reklámszakmából a film területére?
Először voltak a novellák, és tulajdonképpen az írás miatt jött a reklám, aztán abban hosszú időre benne is maradtam. Valószínűleg tovább, mint kellett volna. Húsz éven keresztül dolgoztam reklámügynökségnél, de közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy egyszer majd megint kipróbálnám magam íróként. Persze a reklám mellett se időm, se energiám nem maradt rá. 2004-ben fél évre kivontam magam az egészből. Akkor kezdtem el írni a Kukoriczát, és akkor kaptam a felkérést Fazakas Péter barátomtól, hogy a reklámok után írjak neki egy nagyjátékfilmet. Ebből lett aztán a Para.
A Para tragikomikus, életszagú mozi, míg a második filmed, a Megdönteni Hajnal Tímeát úgymond „klasszikus” romantikus vígjáték. Hogy születtek ezek a filmötletek?
A Para alapötlete konkrétan abból született, hogy találtam egy weboldalt, amin egy isten háta mögötti, állítólag kísértetjárta elmegyógyintézetet bekameráztak, és a szellemvadászok otthonról figyelték a helyet, majd megbeszélték, hogy „az a világos pötty vajon csak valami hiba a rendszerben, vagy esetleg tényleg egy bolyongó lélek”. Ez borzasztóan tetszett, jó kiindulásnak tűnt egy játékfilmhez. A Para utána pedig egyszerűen csak szerettem volna romantikus vígjátékot írni. A hangvételét a karakterek hozták magukkal, és én nagyon élveztem a feladatot, hogy megpróbáljuk működőképesen vegyíteni az alpáriságot az őszinte romantikával.
Aki picit nyomoz utánad, hamarosan rátalál az Agave könyvkiadó nevére, hisz ennek egyik alapítója és jelenleg is szerkesztője vagy. Miért éreztétek szükségét a kiadó megalapításának? Miben más az Agave, mint a többi könyvkiadó?
Amikor indultunk, úgy éreztük, hogy van egy rés a könyvpiacon, amit esetleg érdemes lenne betölteni. A minőségi szórakoztató irodalom itthon mintha nem lett volna a jelentőségéhez mérten kezelve. Kicsit lesajnált műfaj volt, amihez sokszor a könyvek külalakja is hozzájárult. Ráadásul volt egy csomó szerző, akikért rajongtunk, itthon pedig vagy nem jelentek meg, vagy mostohán bántak velük. Jött az ötlet: akkor miért nem adjuk ki őket mi! Azt nem tudom, hogy miben különbözünk másoktól. Kitaláltunk egy irányt, és tíz éve makacsul megyünk ezen az úton. Persze az élet meg a környezet, amelyben működünk, gyakran közbeszól; küzdünk az elemekkel, de a kezdeti célokat, elképzeléseket, próbáljuk folyamatosan tartani.
Az Agave kínálata törvényszerűen tükrözi a te ízlésedet is. Meg tudnád határozni a kedvenc műfajodat, és elárulnád, ki a kedvenc szerződ és miért?
Egyre kevésbé van kedvenc műfajom. Úgy húsz évvel ezelőtt erre a kérdésre simán rávágom, hogy krimi, sci-fi, és mondjuk horror, de most bármiért tudok lelkesedni, ami úgy van megírva, ahogy én azt szeretem. Nagyon nehéz lenne kedvenc szerzőt mondanom, de például Philip K. Dick látásmódja nagy hatással volt rám: ahogy bármit képes szétszedni, megkérdőjelezni, és a feje tetejére állítani. Imádom a korai Stephen King-regények történetmesélését, John le Carré karaktereit és hihetetlenül pontos prózáját, James Ellroy gyomrosait, Chuck Palahniuk merészségét, Douglas Adams és Christopher Moore humorát, Iain Banks (akár M-mel, akár M nélkül) agyát és China Miéville elképesztő fantáziáját. Jelenleg éppen Robert Jackson Bennettért rajongok tiszta erőből, akinek American Elsewhere című regényét jövő tavasszal készülünk megjelentetni.
Most pedig – élve az olcsó poén lehetőségével – azt mondom: ne kukoricázzunk, térjünk inkább rá első regényedre, a Kukoriczára. A könyv több, mint 600 oldalas: mióta dolgozol rajta?
Igazából tíz éve, de ez így nem teljesen igaz. 2004-ben megírtam a teljes cselekményvázlatot, és elkészült a könyv egynegyede. A többit az elmúlt két évben írtam hozzá, de közben a Hajnal Tímeán is sokat dolgoztam, úgyhogy nem csak a Kukoriczával foglalkoztam.
Mikor és hogyan született az az agyament (már bocsánat) ötlet, hogy Petőfi juhászlegényét áthelyezd egy alternatív, steampunkos, jelenkori Magyarországba?
Gyerekkoromban nagyon szerettem a János vitézt. Rengeteg erős motívum van benne. Tetszett a kihívás, hogy csináljunk valami egészen mást belőle, más környezetben, de fejezetenként így vagy úgy kapcsolódva az eredetihez. Azt tudtam, hogy egy zsarnoki rendszerre van szükségem, aminek a mélyére beküldhetem a hősömet, hogy darabokra szedjék, ő pedig próbáljon ebből a helyzetből úgy felállni, hogy kezdetben azt sem tudja, hol van. Sőt, semmit nem ért abból, ami körülötte történik. Ez a világ az én fejemben kicsit olyan, mintha az ötvenes években lennénk, személyi kultusszal, a propagandafilmeken mosolygó hálás emberekkel, a kritikus hangok elhallgattatásával és a háttérben zajló kegyetlenségekkel.
Miért épp János vitéz lett a hősöd?
Annyira valóságos, annyira átélhető az ő története, és a konfliktus, ahonnan elindul. Az, hogy elég egy apró hiba, és teljesen felfordul az élete. Csak egy kicsit nem figyel oda, és vége a terveinek, az álmainak, mindennek. És aztán jönnek a fájdalmak, a kalandok, a ráébredések, és ez mind-mind kell is ahhoz, hogy végül azzá az emberré legyen, akivé válnia muszáj. Aki tulajdonképpen mindig is ott lakozott benne. Nagyon érdekelt ez a folyamat.
Mennyi található meg Csurgó Csabában Kukoricza Jánosból és viszont?
Hasonló módon vágyom a nyugalmat, mint Jancsi a könyv elején, csak talán én – vele ellentétben – nem dugom ennyire a fejem a homokba. Viszont el kell ismernem, hogy ő sokkal bátrabb nálam. Vagy inkább mondjuk úgy, ha túl akarja élni ezt az egészet, kénytelen bátor lenni.
A könyved méretre merészen vaskos, ám ha olvasni kezdi az ember, könnyeden gördülő, olvasmányos szöveget talál, így a 672 oldal rendkívül gyorsan fogy. Írni is ilyen könnyű volt?
Örülök, ha így érzed. Pontosan az volt a cél, hogy a szöveg és a történet könnyen gördüljön, mindig meglepje, szórakoztassa és állandóan magával húzza az olvasót. Szerintem ennek a műfajnak így kell működnie, és ebben nincs helye kompromisszumnak. Viszont éppen ennek köszönhetően elég lassan dolgozom. Hiába volt meg a részletes cselekményvázlat, előfordult, hogy akár hetekre meg kellett állnom az írással, mert nem voltam elégedett azzal a jelenettel, ami éppen következett. Tudtam, hogy többet is ki lehet hozni a helyzetből. Közben persze iszonyatosan frusztráló, hisz úgy érzed, hogy semmit nem haladsz. Utána viszont baromira örülsz, amiért megadtad magadnak ezt az időt, mert tudod, hogy végül az olvasó hálás lesz érte. Írás közben gyakran elkapott a rettegés, arra gondolva, micsoda felelősség ez az egész. Valaki megvásárolja a könyvet a boltban, aztán este az ágyban előveszi azzal, hogy elalvás előtt én meséljek neki és szórakoztassam őt, ám végül kiderülhet: egyáltalán nem szórakozik jól, sőt, unja az egészet. Rémisztő! Ezt nagyon szerettem volna elkerülni, ezért próbáltam mindent megtenni, hogy magammal ragadjam azt, aki bizalmat adott a regénynek és nekem.
A te Kukoricza Jancsid mennyire mai, budapesti fiatal? Egyáltalán: annak formáltad meg?
Nem akartam, hogy úgy beszéljen, mint egy mai fiatal. Valahogy maga a János vitéz is ezt hozta magával, és a világ is, amibe betettem őt. Ettől függetlenül az volt a cél, hogy a dialógok frissek legyenek, és elkezdjenek élni. Erre mindig nagyon figyeltem. Órákat tudok pepecselni egy párbeszéddel, amíg olyan nem lesz a ritmusa, amilyennek szeretném.
Olvasás közben egyszer csak azt vettem észre, hogy egy magyar mozit „látok”, s nem csak azért, mert az általad leírt jelenetek rendkívül filmszerűek, de azért is, mert szinte minden karakteredhez egyértelműen hozzá tudtam kapcsolni egy-egy magyar színészt. Számomra például Árnyék nem más, mint Csuja Imre, Tibor huszár Mucsi Zoltán, és még sorolhatnám. Te írás közben gondoltál ilyesféle remélt szereposztásra?
Soha nem gondolok konkrét színészekre, még a forgatókönyvek írásakor sem. Úgy érzem, hogy behatárol, korlátoz a kreatív folyamatban. Félek tőle, hogy esetleg egy jó ötlet mellett csak azért megyek el, mert ahhoz a bizonyos színészhez esetleg nem illene.
Mennyiben segített – ha egyáltalán – a filmes és a könyvkiadói tapasztalatod a könyv megírásában?
Mint a forgatókönyveket, a regényírást is próbálom dramatikusan megközelíteni. Olvasóként is azt szeretem, ha egy író jelenetközpontúan, konfliktusokban gondolkodik. Ezt próbáltam mindvégig tartani, ahol csak lehetőségem volt rá, és ennek a hozzáállásnak köszönhetően, bár jóval több munkát igényel, de a végeredmény szerintem egy sokkal pörgőbb, jobban olvasható regény.
Kinek mutattad meg legelőször a kéziratot, és miért épp neki?
Többen is megkapták a környezetemben, szándékosan teljesen különböző ízlésű barátaim, különböző olvasási szokásokkal. Arra kértem mindenkit, hogy hagyjuk a mellébeszélést, hagyjuk a bullshitet, csak az őszinte vélemények érdekelnek, mert azzal segítenek nekem. Ezen visszajelzések alapján futottam neki az első szerkesztési körnek. Nem az volt a célom, hogy mindenkinek megfeleljek, inkább csak minél tárgyilagosabb képet szerettem volna kapni a regényről.
Miért akartad elmondani ezt a történetet?
Egy nyugalmat kereső fiú, aki magasról tesz a politikára, elkövet egy hibát, melynek következtében bekerül a rendszer darálójába, és hiába szedi ízekre a hatalom, neki egy sokkal erősebb embert sikerül összeraknia magából. Ki ne akarná ezt a történetet elmesélni?
Nem tartasz attól, hogy esetleg az ultrakonzervatív Petőfi-rajongók rád uszítják a török szultánt?
Nem. Különben is: pontosan tudom, hogyan kell védekezni a török szultán ellen. 🙂
A regényedet olvasva sokszor éreztem úgy, hogy a hőseid valójában a mai Magyarország fájdalmairól beszélnek. Csak belemagyaráztam, vagy…?
Itt és most élünk, 2014-ben, Magyarországon. Egyáltalán nem volt célom aktuális regényt írni, de nem tudom kiszakítani magam a jelenből. Történik körülöttünk mindenféle, és bizonyos dolgok óhatatlanul beszivárogtak a könyvbe.
Bocs, muszáj megkérdeznem (akkor is, ha az, aki még nem olvasta a regényt, mukkot se fog érteni belőle): honnan jött a plüssök ötlete?
A kényszerűség szülte őket. Meg kellett találnom az elkóborló nyáj megfelelőjét, de valami különleges dolgot akartam. Azt szerettem volna, ha olyan állatok lennének, amik személyiséggel rendelkeznek, és az olvasó meg tudja szeretni őket. A mesterséges sütnivalóval rendelkező plüssállatok tökéletesen beleillettek a képbe, és ahogy én is egyre jobban megszerettem őket, úgy kaptak fokozatosan egyre több teret a regényben. Amikor a sztoriról kérdeznek, és szóba hozom a plüssöket, mindenki furcsán néz rám, de valószínűleg én is hasonló értetlenséggel néznék a helyükben.
Első regényt kiadni mindig kockázatos: mit érzel most, hogy az olvasóidra bíztad a szöveget?
Természetesen izgulok, de innentől kezdve kénytelen vagyok tehetetlenül figyelni, hogy mit gondolnak róla az olvasók. Annyi biztos: minden egyes alkalommal iszonyúan fogok örülni, amikor valaki arról számol be, hogy hajnal háromig olvasta, vagy annyira belefeledkezett, hogy elfelejtett leszállni a villamosról.
Elkészült a nagy mű, az alkotó… pihen? Mi jön most? Folyt. köv., Kukoricza 2, esetleg a Király visszavág? Mert úgy sejtem, az olvasóid ezt cseppet sem bánnák.
A Kukoriczát kezdettől fogva önálló regénynek terveztem, pontosan azzal a lezárással, amit végül kapott. Most egy ideig valami nagyon mást szeretnék csinálni. Úgy érzem, erről a világról és ezekről a szereplőkről egyelőre elmeséltem mindent, ami bennem volt.
Az első modern magyar fantasy (fantasy alatt itt a nyugaton pl. Neil Gaiman vagy China Miéville által képviselt stílust, formát, látásmódot értem) megírására volt már néhány – inkább rossz, mint jó – próbálkozás, ám úgy tűnik, neked végre sikerült. Te is úgy gondolod, hogy új hazai irodalmi stílust teremtettél a Kukoriczával?
Eszemben sem volt stílust teremteni. Volt ez a történet a fejemben, amit a legjobb tudásom szerint akartam elmesélni. Szerencsére írás közben nem kellett kompromisszumokat kötnöm magammal, és nem kellett megelégednem a közepes megoldásokkal, mert nem sürgetett az idő. Addig gyúrhattam az anyagot, amíg teljesen elégedett nem lettem vele. Rájöttem, hogy tényleg igaz a mondás: az első ötletet mindig el kell dobni. Az olvasónak is az első ötlet fog eszébe jutni, és ha ő mindig előre tudja, hogy mi fog történni, akkor miért olvasná végig a könyvet? Szerintem semmi értelme úgy regényt írni, hogy az ember nem teszi bele a megfelelő mennyiségű időt és munkát. Tartozik ennyivel az olvasóinak.
Szívesen írnád át filmre a regényt?
Hát persze. Nem is kérdés.
Ha picit közelebb születsz Hollywoodhoz… merengtél már ezen?
Őszintén? Nem. Túlságosan szeretem Magyarországot, és túlságosan szeretek magyarul írni. Tudom, itt jóval kisebb a piac. Hát, így jártam.
Mik a terveid? Mi várható legközelebb Csurgó Csabától, a kiadótól, a regény vagy a filmírótól?
Azt hiszem, a regényírást most pihentetem kicsit. Az Agavénál továbbra sem állunk meg, jövőre is rengeteg jó könyvvel készülünk, én pedig nagyon szeretnék az elkövetkező hónapokban belekezdeni egy új forgatókönyvbe.
Mit nem kérdeztem meg, amit pedig meg kellett volna?
Hogy hány Petőfi-utalást rejtettem el a Kukoriczában, de erre úgysem tudtam volna pontosan válaszolni. 🙂
