Ha az ablakon van, miért ne lehetne újra a határon is függöny?
Határőr voltam anno a szerb-magyar határon, igaz, háborús idők jártak, de tudom, egy értelmes feladat visszaadja a katona munkájának értelmét.
A kormány új terve, miszerint 4 méteres kerítést épít épp ama 157 kilométeres szakaszra, ahol magam is sertepertéltem, újra visszaadja a határőrség méltóságát. Ezentúl de facto a hazát őrzi, nem a tévét nézik naphosszat valami bodegában, s a vámosok sem szalámi meg pálinka után kotorásznak, ami elég megalázó, alantas munka.
Talán csak a magassággal nem vagyunk megelégedve:
ha már a kormánytagok szerint az afrikai menekültek mindenféle egzotikus betegséget hordanak ide, ez érvényes kell, legyen a költöző madarakra is – ha van a vándornak archetípusa, hát az a gólya meg a fecske. Idepottyantja a kölykit, aztán meglehet, ő még hazahúz, de a gyerekeit a mi szociális ellátórendszerünkre terheli. Nem, ha ide jössz, nem veheted el a magyar fiókák fészkét!
A vasfüggöny – mely szó fiatalabb olvasóinknak aligha ismerős – olyan rendszer, mely meggátolja, hogy illegálisan ide érkezzenek azok, akiknek, mondjuk, országában háború dúl. Vagy fordítva: elhagyják az országot. Teszem azt, elhagyják az országot politikai okokból, hogy nyugaton dőzsöljenek és bölcs politikusainkat átkozzák a bécsi Maria-Hilfer-Strassén.
Ennek vége – persze akkor, ha nem csak Szerbia felé lesz vasfüggöny. Ha már valamit csinálunk, csináljuk meg rendesen. Egy disznóólnak se csak a déli falát emeljük fel. Tessék az egész országot körbekeríteni, önitatóstul.
De vegyük komolyra!
A kormány végre értelmes dologra költi a pénzt: nem senki által látogatott focistadionokra, emlékművekre, az MMA-ra. Nem a közmunkásokra, akik szemetet talicskáznak oda, majd vissza. Most mindenkire szükség lesz, a vasfüggönyhöz több méter széles homoksáv dukál, azt naponta gereblyézni kell. Közel s távol füvet nyírni, avagy havat lapátolni. A cserjést kiirtani. Bódékat, őrtornyokat emelni, a régi betonbunkereket beüzemelni. Mennyi nyersanyag: oszlopok, festék, maga az acéldrót. Bele az áram (Paks 2!). Őrök, szakácsnék, fegyvermesterek, és a már említett közmunkások. Ez simán úgy megdobja a GDP-t, hogy elsők leszünk a növekedésben széles e tájékon, sőt, a világon is. (Bár bele kell gondolni: ha ennyi új munkalehetőséget teremtünk, ehhez nem kellenek majd vendégmunkások, bevándorlók?)
De a feketegazdaság is felvirulhat, szürkébe, legalább. Az embercsempészet új módozatai kerülnek előtérbe, nem ám a sima átcaplatás a határon. S lásd az NDK-t, Berlint, a fal esetét: mennyi sárkányrepülő lesz eladható, amiket a mostanság üresben gyakorlatozó Grippenjeink foghatnak el (világos, hogy azért esnek le oly gyakran, mert a pilóták unatkoznak). A hazai bányászok újra aktivizálódhatnak, amennyiben az alagutakat kell majd berobbantaniuk, természetesen okosan: amikor már kellőképpen befúrtak a menekülők magyar területre, akkor… És egy ilyen alagútban aztán gombát lehet termeszteni.
És a csempészet, az az igazi!
Nem ám az, amikor arra játszunk, hogy a vámos nem veszi észre a nagymama lekvárját, vagy lefizethető. Hanem, mint amikor huszonéve gumicsöveket ástak le, az egyik vége egy magyarországi tanyán volt, a másik egy szerbiain: mehetett oda-vissza a benzin, a szesz. Végre megoldódnak az ásotthalmiak, röszkeiek, gyálaiak, rábéiak filléres gondjai.
A vasfüggöny, mint turisztikai látványosság pedig akkora potenciál, hogy magától értetődősége miatt szót sem vesztegetünk rá.
És sorolhatnánk tovább, milyen előnyökkel kecsegtet mindez, például a kultúra terén. Mondjuk, nem a magyarországiak számára, de a vajdasági magyarok szempontjából igen. Emlékeznek, mit jelentett anno egy ide becsempészett Milka-csoki, amcsi rágó, a farmer, lódenkabát, dezodor, kazettás magnó és – nem utolsó sorban – az erotikus magazinok? Az első pornókazetták, német alámondással? Mind-mind megannyi tiltott gyümölcs, ami tilosként vált igazán élvezhetővé.
Hát még az irodalom szempontjából!
Mert ugyan páran átjutottak Nyugatra a vasfüggönyön Kádár alatt, de azt mondják mostanság, a rendszerváltás előtt a magyar irodalom igazi reneszánszát élte, az írókat megbecsülte a hatalom: vagyis tiltotta, tűrte, támogatta. Az volt ám a minőség! És az író legalább fontosnak érezhette magát. Ez a lehetőség most újra fennállhat vajdmagy írókollégáink előtt. És micsoda zamata lesz egy-egy vasfüggönyön túli publikációnak!
Ma, amikor bárki telefossa az internetet a legbugyutább versekkel is.
Hoppá, jut eszembe. Hajdanában nem volt internet, így az ellen nem kellett négyméteres falat emelni. De mi lesz most ezzel? Persze, az internetadó nagymértékben orvosolhatja a helyzetet, de természetesen újabb szakértők bevonásával elvághatóak lesznek e kábelek is a határ déli oldalán.
És lopni is mennyit lehet majd!
Az autóutaknál már úgyse lehet, a brókercégek is bebuktak. Ám a vasfüggönyökhöz új, koncessziós autóutak is kellenek, újabb közbeszerzett dzsipek, rabszállítók a határőröknek, UZI-géppisztolyok, éjjellátó távcsöves puskák, konzervek, a feledésbe merült határőrkutyákról és kiképzőikről nem is szólva. És mivel áramot kell majd vezetni az acélsodronyokba, nem kétséges, élelmes polgáraink tömege fogja megoldani az átkötést, és a rezsicsökkentésnek ismét nem szab határt semmi. És az a sok kerítésdrót! Hát helyenként majd „spórolni” kell, mellékesként egy része eladható lesz a környékbéli lakosoknak, és megvalósul Hegedűs Zsuzsáék álma, hogy a falusiak maguknak nevelik a nyuszit, csirkét, malacot az EU-konform vasfüggönyből készült ólakban.
És abba bele sem merek gondolni, mennyire fogunk könnyezni, amikor bátor, előrelátó führereink – mihamarabb – átadják a vasfüggönyt, átvágják a nemzetiszínű szalagot.
Csak az olló el ne tűnjön. Mert őket ismerve, azt is elsózzák jó áron egy arrafelé próbálkozó menekültnek.
