Amikor Anna Margit négyévesen ecsetet ragadott, és megfestette Lefkovits bácsit Dobozon, valószínűleg nem sejtette, hogy élethivatásra lelt – ha úgy vesszük, varázspálcára, amellyel ha megtanul bánni, túlélheti az eljövendő vészkorszakot, az álmatlan éjszakákat, amikor hiába várja haza a szászországi koncentrációs táborba deportált férjét, Ámos Imre festőművészt, vagy a szorongó, ajtó mögött töltött, négy fal közé bezárt hétköznapokat.
Anna Margit 1913-ban, egy nappal Szenteste előtt, havas decemberi éjszakán született egy Jánoshalom és Borota közötti tanyán: édesapja, Sichermann (Sólyom) József gazdatiszt, lóháton araszolt be a több méteres hóban, karján az újszülöttel, a tanyához közelebb fekvő Borotára. Így történt, hogy Anna Margit – akit akkor még Sichermann, később Sólyom Margitnak hívtak – születési helyéül Borotát jelölik az életrajzok, noha a festőnő Dobozhoz kötődik igazán: visszaemlékszik az anyai nagyanyja családjával tartott zsidó ünnepekre, a felhőtlen iskolai szünidőkre, és persze Lefkovits bácsira, akiről élete első festményét készítette. Ő maga azonban nem ezt, hanem egy kukoricacsutkából készített bábut említ első művészi megnyilvánulásként.
A kis Margit felcseperedett, és felköltözött Budapestre, ahol 1930-tól Vaszary Jánostól tanult festeni az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) grafikusműtermében. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, a szintén festőművész Ámos Imrével, akivel 1936-ban megkötött házasságuk után, a Képíró utca 8. szám alatt lévő ház egyik hideg és nyirkos manzárdszobájába költözött be, pontosan Vajda Lajos műterme mellé.
Mindig fáztak, s csupán egyszer volt tüzelőjük, amikor Hevesi Ferenc főrabbi meglátogatta őket, s ezután küldött két zsák szenet segítségül. De dolgoztak, kiállításokon szerepeltek, jelentős kritikusok figyeltek rájuk
– írja Dávid Katalin 1980-ban megjelent, Anna Margitról szóló könyvében.
Az 1936-ban, az Ernst Múzeumban megrendezett első kiállítása után változtatta a nevét Sólyomról Annára. Eredetileg csak a keresztnevét akarta Annára cserélni, nagynénje unszolására azonban megtartotta a Margit keresztnevet, az Annához viszont ragaszkodott – innentől kezdve vezetéknévként használta.
1937-ben a friss házasoknak sikerült elutazniuk Párizsba, és személyesen is megismerkedniük Chagall-lal, aki inspirálóan hatott művészetükre, a kapcsolódás pedig kölcsönös volt: maga Chagall is úgy emlékezett meg róluk egy 1964-es, Hubay Miklósnak adott interjúban, mint a magyar házaspárról, akiket nagyra becsül.
Három szentendrei nyarat töltöttek még együtt barátaikkal, – Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső, Bálint Endre, Fekete Béla, Rozsda Endre – de férjét már közben többször is behívták munkaszolgálatra. 1940-től ő maga egy hadüzemben dolgozott, ahonnan kidobták, ekkor beköltözött egy csillagos házba, onnan elmenekülve pedig Fekete Nagy Béla festőművésznél és Major Máté építésznél, írónál bujkált. Ebben az évben bukkant fel először a képein a bábu-motívum (Önarckép bábuval) a sorsnak kiszolgáltatott ember metaforájaként: a későbbiekben állandó szereplői lettek az amorf bábuk, az álomszerű gnómok és a groteszk, álarcos angyalok.
Közben Ámos Imrét elhurcolták munkaszolgálatra a délvidékre, utána a keleti harctérre, végül pedig nagy valószínűséggel egy szászországi táborban halt meg 1944-ben.
A háború után Ferenczy Béni felesége ajánlotta fel korábbi lakásukat, így jutott Anna Margit műteremhez is. Két éven át várta haza férjét, mindhiába. Eközben megalakult az Európai Iskola, amelynek egyik alapító tagja volt, ám az csak 1949-ig működött, ezután viszont Anna Margit tiltólistára került. Négy éven át nem vett ecsetet a kezébe. Az alkotói csendet gyermekei törték meg, akik egy utcán talált roncsbabát vittek haza édesanyjuknak: ennek hatására Anna Margit újra festeni kezdett, és négy év után megszületett az első kép. (Ámos halála után, évekkel később ment hozzá Péter Imre rajztanár-újságíróhoz, akitől két gyermeke született: közülük Péter Vladimír elismert ékszertervező művész és szobrászművész lett.)
Hosszú éveken át zárt ajtók mögött alkotott, festményein, amelyek nagyrészt önarcképek, megmaradt a báb-nő-marionett motívum is: prostituáltként, menekülőként, árvaként, táncosnőként, múzsaként vagy éppen özvegyként jelenik meg. Ekkortól főként már olajjal, egyre sötétebb tónusú árnyalatokkal, erős kontúrokkal behatárolva festette az őrület határán táncoló bohócait, madárszárnyakat növesztő boszorkányait vagy éppen a halál szerepében tetszelgő cirkuszi kötéltáncosait.
1956-ban súlyosan betegségen esett át, tüdejét megoperálták, de a munkát nem hagyta abba, rá egy évre szerepelt néhány műve a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán, 1958-ban pedig Miro, Ernst, Arp, és Vajda mellett Párizsban két kiállításon is bemutathatta képeit.
Az enyhülés időszakában, 1968-ban átkerült a tűrt kategóriába, sőt, önálló tárlaton állíthatta ki addigi munkáit. A hetvenes évektől egyre több fotókollázst készített, festményeibe giccstárgyakat applikált, képein pedig egyértelművé válnak – a korábban is jelen lévő, de kevésbé egyértelmű – a zsidó vallásból vett szimbólumai. Festményein mindinkább a háború, a zsidóság, az özvegység és az elmagányosodott ember témáit dolgozza fel egészen halálig.
Kifestek magamból minden szomorúságot
– mondta képeiről a művésznő, aki 1991. június 3-án hunyt el Budapesten.
(Forrás: Turay Hédi, wikipedia.org, mek.oszk.hu: S. Nagy Katalin: Anna Margit (Mai Magyar Művészet sorozat) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1971, 5-12. oldal és Dávid Katalin: Anna Margit (Corvina műterem sorozat), Corvina Könyvkiadó, Bp., 1980, 6-27. oldal könyvei alapján)
