Egyébként is szeret más bőrébe bújni, álneveket használni vagy éppen nemet váltani. A mostani novellák megírásakor is gyakran bújt más bőrébe?
A 12 nő voltam, amelyben női álnéven írt novelláimat gyűjtöttem össze, igazi felszabadulás volt a számomra, mert kivétel nélkül minden egyes írása (húgom, Forgács Zsuzsa női antológiái számára készültek) olyan témát dolgoz fel, amelyről legfeljebb sejtelmeim lehetnek, így hát behatolhattam a fikció létrehozásának titkaiba is. Addigi két szépirodalmi művem, az Aki nincs és a Zehuze leplezetlenül önéletrajziak voltak, fikciós elemekkel megspékelve. Képzelőerő és empátia nélkül, ami a tőlünk idegen létezők megértését segíti elő, és az ember alapadottsága, csak nem mindenki él vele, képtelenség írni, ugyanakkor ebben nyilvánvalóan vannak fokozatok. Az álnevek lehetővé tették a számomra, hogy szabadon csapongjon a fantáziám, kevésbé működött a személyes kontroll, a szorongás attól, nehogy hamis és esetleg tőlem idegen sémákhoz igazodjak. Az, hogy elképzelt nők bőrébe bújtam, arra kényszerített, hogy olyan belső élményeket varázsoljak elő – mert nem lehet jó mondatot írni önazonosság, igazi belső tapasztalás nélkül, az ebből születő személyes dallam a lényeg –, amelyekről addig nem volt tudomásom, vagy ha volt is, nem használtam őket. A Valami fiatal szélhámos tele van ilyen átbucskázásokkal, ki tudja, talán a cím is erre utal: a megélt, megsejtett, testemmel megtapasztalt dolgok kapcsolódnak össze az évek során felhalmozódott, találkozásokból, balesetekből, szerelmekből leszűrt tudással. Ez a kötet az első regényem előtti és azóta írt írásokat is tartalmaz, és talán valamiképp segít a két korábbi könyvet is értelmezni. Hozzáteszem, hogy színdarabokat is írtam közben, nem is keveset, és elég sokat lefordítottam, remekműveket és bohózatokat, de filmforgatókönyveket is írtam: a novellákban ez a fajta drámai, konfrontatív és hatásvadász világ is a leírások részévé változik. Hogy az író másról ír-e vagy mindig csak saját magáról, ez egy igazi „tyúk vagy a tojás” kérdés: ha jó az írás, akkor teljesen mindegy, ha pedig nem elég jó, akkor meg pláne. Az emberben az élete során tudatosul egyfajta világszerkezet, világkép, és ha szerencséje van, az írásai szerkezete és dallama ezt visszaadja, akár önmagáról ír, akár valaki másról, akár úgy tesz, mintha önmagáról írna, miközben másról ír, akár úgy tesz, mintha valaki másról írna, miközben önmagáról.
A Kínai mosószalon című írásában olvasható a következő néhány sor, amelyben a főhős leírja, hogyan csalta meg a feleségét: (…) Még látta, ahogy a felesége befordul a sarkon a hátizsákkal, (…) és vonszolni kezdte a lányt a mosodában, mint egy vadállat a zsákmányát, amelyiknek már beleharapott a torkába, amelyiknek már spriccel a vére, de még él – a lány pedig valamiért tűrte, hagyta magát, talán F. őrülete hatott rá, talán megijedt tőle, talán egy kis kurva volt, ezt F. nem tudta eldönteni, kétszer annyi idős volt mint a lány. (…) F-nek életében ilyen rossz nem volt még, soha még ilyen gyalázatosan rossz nem volt még nővel, fájt neki is, de a lánynak is, aki felszisszent, feljajdult, és vadul el akarta lökni magától, abban a szent pillanatban, hogy F. beléhatolt, sietniük kellett. (…) Semmit sem érzett, surló, fájdalmas, lucskos érzés volt, nyilvánvaló, hogy egyikük sem élvezte, iszonyatosan nem élvezték. (…)
Engem személy szerint borzasztóan felkavart ez a néhány sor. Megrázott és undort keltett bennem. Egyszer azt nyilatkozta: „azt tudom jól megírni, amit megéltem vagy láttam.” Ezt a történetet látta vagy megélte? Mi volt a célja, felkavarni az olvasót?
Igazán örülök, ha felkavarta, bár nem ez volt feltétlenül a célom, hanem egy lehetetlen helyzetet próbáltam meg ábrázolni. A mosószalonban, amelyik egy utcára nyíló kirakat, és amelynek neonfényes terében nem lehet a világ szeme elől elrejtőzni, lebonyolítani egy váratlan, mindkét szereplő számára spontán szeretkezést, igazi írói kaland volt a számomra. Az aktus durvasága nyilván ebből a pillanatnyiságból, állatiasságból következett: nem emlékszem, hogy mosószalonban történt-e volna velem ilyesmi, habár volt néhány olyan szokatlan helyszín az életemben, amelyikben hasonló váratlansággal történtek a dolgok, továbbá a váratlanul fölgerjedő kívánásról is vannak ismereteim. Bár Csehov szerint, aki igazán sokat tudott erről a tárgyról, nálam sokkal többet, mégiscsak egy jól megvetett ágy, de mindenképpen egy vízszintes, némileg puha felület az ilyesféle találkozások legalkalmasabb terepe. Ha felkavarta a novella, az nem föltétlenül a durvaságának köszönhető, hanem hogy sikerült úgy vezetnem az olvasói figyelmét, hogy olvasás közben látott, hallott, érzékelt: ez a legnagyobb dicséret egy író számára.
A kötet egészére jellemző, hogy olyan, mintha párhuzamos idősíkok vagy párhuzamos életek között ugrálnánk. A Jósnőben például különösen szürreális és álomszerű képeket írt meg: akár lehetne egy Leonora Carrington festmény is. Volt már dolga jósnővel?
Volt már dolgom jósnővel, de bevallom, hogy ez egy kölcsönjósnő volt, nem is nekem jósolt, hanem valaki másnak, és úgy sétált be a novellába, hogy szinte észre se vettem. Hozzáteszem, hogy a Jósnő a Valami fiatal szélhámosban az utolsóként keletkezett írás, és a szerkesztő Nagy Boglárka ragaszkodott hozzá, hogy benne legyen a kötetben, mert úgy érezte, hogy valamiképpen az összes novella sűrített összefoglalása, és az egész kötetre kisugárzó hatása van. A kérdéséből azt szűröm le, hogy Boglárka ismét jól választott, mellesleg a helyét is ő jelölte ki a kötetben. Irtó fontos a művészetben a másik ember pillantása. A párhuzamos idősíkok és életek életemnek talán abból a tényéből következnek – átok vagy áldás, döntse el valaki más –, hogy nagyon sok mindennel foglalkozom. Ezek a dolgok néha segítik, néha akadályozzák egymást, és a Jósnőben, kellő öniróniával talán ezt a dolgot sikerült megfogalmaznom.
Évek óta áramlanak ki a fiatalok az országból, velük együtt pedig a tehetségek is. A hetvenes években maga is fontolgatta a disszidálást. Végül miért nem indult el?
Gyávaságból? Vagy életbölcsességből? Kétségtelen tény, hogy ragaszkodó természet vagyok, és ha van is némi nyelvérzékem és voltam olyan szerencsés, hogy huzamosabban élhettem Londonban, Nyugat-Berlinben és Párizsban is, családi okokból vagy ösztöndíjak révén, tehát nem egészen idegen a nyugati világ tőlem, mégis van valami a magyar nyelvben, amiért különösen rajongok, és ebben az egész magyar valóságban is, ami mostanáig nem engedett elmenni. Nagyon passzol ide a 19 éves Kafka barátjához írt híres levele: „Prága nem enged el. … Ennek az anyácskának karmai vannak.” De az el nem menetelnek esetemben (mint Kafka esetében is) nyilván gazdasági okai is vannak. Amíg az útlevél megszerzése nehézségekbe ütközött és ha kint maradt valaki, retorziók érhették a családját, ez már önmagában megfontolásra sarkallt. Ma, az átjárható határok idején a személyes rugalmasság hiánya talán a legfőbb akadály. De nem zárom ki a lehetőségét, hogy akár évekre is elutazzak, ha megengedhetem magamnak. A Skype és az internet korában nagyon sokféle kapcsolat életben tartható a nagy távolságok ellenére is. Ki tudja, mit hoz a jövő?
„A legnagyobb művek a katasztrófák idején születnek, ha túléljük azokat” – nyilatkozta tavaly egy interjúban a magyar színházi élet állapota kapcsán, felhozva példának a független színházak ellehetetlenítését, idézve Antall József híres mondását: „Lemerülök és kibekkelem őket.” Hány mélytengeri búvárt találnánk most a víz alatt? És mikor fogy el az oxigén odalent, ha még van egyáltalán? Vagy mégsem ennyire katasztrofális a helyzet?
A hasonlatnál maradva: egyre több a mélytengeri búvár. Kétségtelen, hogy ebből sok jó is származhat, ezt láttuk már a Kádár-korszakban is. Tétje van a dolgoknak, élesebb fényben látjuk a valóságot, nem lehet elkényelmesedni, saját gyengeségeink tisztábban szemünkbe ütköznek. De nem igazán boldogító, ha az ember csupán egy ellenkultúra partizánja lehet. Hozzáteszem, hogy engem sohasem zavart valami vagy valaki megítélésében, hogy a nagyközönség, vagy a hivatalosságok éppen mit gondoltak róla. Azt, ami valódi érték, azt, erről meg vagyok győződve, csalhatatlan érzékkel felismerem. És szerencsére ezzel nem vagyok egyedül. Ezért is barátkoztam Petri Györggyel a korkülönbség ellenére már a korai hetvenes években, jártam Jeles András előadásaira, adott esetben föl is léptem bennük, vagy jártam Kurtág-koncertekre, kerestem Erdély Miklós vagy Nádas Péter társaságát, figyeltem Halász Péterékre – bármit is hisz magáról az állam, vagy valamilyen államilag kinevezett társaság, a valódi szellemi érték sugárzik, néha annál erősebb fénnyel, minél inkább el akarják fojtani. A mostani kultúrpolitikusok erőszakosan beavatkoznak ezekbe a folyamatokba, valamifajta kiegyenlítettségre törekszenek, netán kiütéses győzelemre, de nyilvánvalóan kudarcra vannak ítélve. Attól még fáj látnom, hogy hányan mennek tönkre, hány társulatot lehetetlenítenek el, hány film nem készül el, hány érzékeny ember adja fel az álmait, a pocsék körülményeket látva. Ez nem jó. Ugyanakkor tudom, hogy az igazi tehetség, adott esetben komoly áldozatok révén, de előbb-utóbb érvényesül. A tanítványaimnak is azt mondom és azt igyekszem a saját példámon megmutatni, hogy ha valami nem megy, akkor próbálkozzanak mással. Ha valahol visszautasításra találnak, akkor kísérletezzenek valami újjal. A kudarc sokszor jobb iskola, mint a siker. De csakis akkor, ha nem skatulyázzák be magukat, ha nem valamiféle karrierre vágynak, vagy biztos foglalkozásra, hanem önmagukat folyamatosan lehetőségek sokaságának látják, nyitottak és vállalkozó szelleműek maradnak. Talán a novelláim is ilyesmiről beszélnek. Ugyan üzenetet nem rejtettem el bennük, de nem lennék szomorú, ha valami ilyesmi átütne rajtuk.
