x

Forgách András: Petri arcán tanultam meg portrét rajzolni – interjú

forgach_andras_kiemelt

Élete fontos színtereit, a színházat, a filmet és az egyetemet járja be Forgách András legújabb, – a 86. Ünnepi Könyvhétre megjelenő – Valami fiatal szélhámos című kötetében, amelybe az elmúlt tizenöt-húsz év alatt született írásait gyűjtötte össze: a szürreális, álomszerű képekkel teli novellák egyfajta látens önéletrajzként is felfoghatók. Interjú.

Dédapja iparművész és grafikus volt, nagymamamája gobelineket készített, a bátyja pedig szobrászként végzett a Képzőművészeti Egyetemen. Ön amellett, hogy író, műfordító, dramaturg és egyetemi tanár, rajzol is, legismertebb a Petri Györgyről készült sorozata. Soha nem akart képzőművész lenni?

Dehogynem. Mondhatnám röviden. Sokszor gondoltam rá. Először akkor, amikor a 70-es években úgy éreztem, hogy nem bírom ki az itthoni viszonyokat és disszidálni fogok. Komolyan arra gondoltam, hogy az első időkben majd utcai rajzolóként keresem meg a kenyerem. De aztán mégsem disszidáltam, a rajzolás viszont velem maradt. Első rajzaim a bölcsészkaron készültek, amikor unalmamban elkezdtem csoporttársaimról karikatúrákat rajzolni a szemináriumokon. De később a legintenzívebben mindig akkor rajzoltam amikor nem ment az írás. Elég módszeresen álltam neki, például hónapokig gyufásskatulyákat rajzoltam, aztán pedig lemásoltam Dürer összes fametszetét, miután egy barátom, Károlyi Zsigmond azt tanácsolta, a rajzaimat látva, hogy másoljak klasszikusokat, Michelangelót például. Azután pedig nekiláttam a környezetemben élő embereket is rajzolni. Nem mindegyik sikerült. Önarcképeimmel elégedetlen voltam, de a barátaimat, a gyerekeiket vagy az unokaöcsémet és unokahúgomat, később a nagyapámat nagy előszeretettel rajzoltam, és ezek a rajzok meglepően jól sikerültek. Anyámat például sohasem tudtam jól lerajzolni. Voltaképp Petri arcán tanultam meg portrét rajzolni, és évek alatt ezek a rajzok a barátságunk valóságos röntgenfelvételévé változtak, de azért elég sokáig tartott, amíg megtaláltam a saját stílusomat. Kezdetben Van Gogh volt rám a legnagyobb hatással. De mindmáig emlékszem arra a különös érzésre, amikor a bátyám, én tizenegy voltam, ő tizenhárom, hosszú órákon keresztül nagy türelemmel rajzolt rólam egy portrét, amitől mindenki el volt ragadtatva, én is. A helyzet valósággal beleégett a retinámba, ma is gyakran ott ülök Péter figyelő tekintete előtt a nappalinkban, Londonban. (Apám az MTI londoni tudósítója volt 1960 és 1962 között.)

Forgách András

Forgách András rajza

Aztán huszonévesen megláttam David Hockney csőtollal készült tusrajzait, legelőbbis egy Auden-portréját, és elámultam. Ahogyan az angol költő a cigarettát tartotta a kezében az szinte kibökte a könyv borítóját. A csőtollal készült tusrajzba nem lehet beleradírozni, nem lehet korrigálni és a vonal vastagsága változatlan. Igazi mesteriskola, ha az embernek van türelme hozzá. Hosszú évekig nem is voltam hajlandó radírt használni vagy korrigálni a rajzaimat, akkor is, ha ceruzával készültek, ma már nincsenek ilyen mániáim. Aztán megvettem az első színes ceruzáimat Nyugat-Berlinben. Ma már a rajzolás hozzátartozik a mindennapjaimhoz, akár megy az írás, akár nem, de azért valamelyest megmaradt a terapeutikus karaktere, segít kipihenni a szorongást, ami írás közben fog el. Volt néhány kiállításom is, de sohasem az én kezdeményezésemre. A rajzok a belső világomhoz tartoznak. Életem színhelyei, számomra fontos emberek szerepelnek rajtuk, és mindig természet után rajzolok, olykor fényképek után. Olajjal mindössze egyszer festettem, amikor Antal Csaba, a díszlettervező látva rajzaimat felkért, hogy én fessem meg Wedekind Lulujának a portréját, ami fontos szerepet játszik a darabban. A darabot a Katona József Színházban mutatták be Udvaros Dorottya főszereplésével, a darabot én fordítottam, és végül az előadás plakátját is én rajzoltam meg. Ez volt az első alkalom, hogy írás és rajzolás összetalálkozott az életemben. Mostanában sokat fényképezek is, büszke vagyok rá, hogy a Libri elfogadta, hogy az általam készített kép legyen a borítón.

Forgách András

Új novelláskötete, a Valami fiatal szélhámos szimbolikus módon egy naponta ismétlődő, rituális kivégzéssel indul: a huszonhét elbeszélésben egyébként is keverednek az idősíkok, az álom és valóság elemei. Miért választott a kötet elejére pont egy ilyen történetet?

Félreértések elkerülése végett, a Valami fiatal szélhámos című novelláskötetem nem a Kivégzés című novellával kezdődik, hanem az Előszó című novellával. Itt meg kell jegyeznem, hogy rettenetes nagy szerencsém volt a zseniális szerkesztővel, Nagy Boglárkával, mert pontosan azt a könyvet hámozta ki a harminchat novellából, amit a kezébe adtam, amiről álmodoztam. Kidobott tizenegy novellát és hozzátettünk kettőt, így maradt huszonhét novella a kötetben, aminek ugyanakkor, reményeim szerint, talán sikerült regényes karaktert adni. Nem csak egy úgynevezett Előszó van benne, hanem egy Utószó is, hol másutt, mint a könyv közepén, valamint egy Folytatásos cikk című novella, továbbá egy Szerkesztő című is: ez a négy, meglehetősen abszurd, mondhatni örkényi novella adja meg a könyv szerkezetét, visszautalnak arra, reményeim szerint, hogy egy könyv születését látjuk, amelyben minden összefügg mindennel. Úgy alakult, hogy a könyv elejére kerültek a rendszerváltás hajnalán íródott Kivégzés, Besúgó, Leltár című novellák, amelyek így történelmileg is behatárolják a könyvet, arról a szemem előtt nem tudom milyenné formálódó világról szólnak, amely a diktatúrából vezet egy másik, ismeretlen világ felé: az ezekben a sötétebb, de mindig ironikus hangvételű novellákban kifejezendő szorongásaim leképezik az ismeretlennel való találkozás érzését, és ez utóbbi mindig fontos része az írásaimnak, a rácsodálkozás az ismeretlenre. A mindennapos kivégzés akár metaforának is felfogható, az ember mindennap elindul, mindennap nulláról kezd. Az álomszerűség oka, hogy egy időben olyan intenzíven álmodtam, hogy reggel, amikor a naplómba lejegyeztem az álmaimat, azokból szinte önmaguktól novellák lettek. Az álmaimat megértve vagy ábrázolva jobban megértettem önmagamat, ami végül is az írás célja. Tizenöt-húsz év alatt születtek a kötet novellái, melyekben bejárom életem fontos színtereit, a színházat, a filmet, az egyetemet, végül összeáll belőlük egyfajta látens önéletrajz talán, de mindenképpen egy szemléletmód kristályosodik ki bennük. Ami fontos volt a számomra, hogy ez az álomszerűség – és Kafka nagy hatással volt rám, ő ennek a legnagyobb mestere – mindig összekapcsolódik a valóság brutális, tényszerű ábrázolásával.

Forgách András

Forgách András rajza

Egyébként is szeret más bőrébe bújni, álneveket használni vagy éppen nemet váltani. A mostani novellák megírásakor is gyakran bújt más bőrébe?

Az interjú a következő oldalon folytatódik:



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!