André Kertész gyakran titokban, észrevétlenül készítette felvételeit, alanyainak pedig fogalma sem volt arról, hogy önkéntelenül is modellt állnak a világ egyik leghíresebb fotográfusának. Az 1985-ben elhunyt művésznek “Surveillance” címmel nyílt kiállítása múlt szombaton a torontói Stephen Bulger Gallery-ben – írja a The New York Times.
Képei gyanútlan szereplőit erkélyről vagy ablakból kapta lencsevégre, teleobjektívet, sőt, néha teleszkópot is használva egy-egy felvétel elkészítéséhez.:
Kertész technikája a megfigyelés: noha a vadidegenek „kukkolása” kölcsönöz némi pikáns ízt a fényképeknek, az ellesett történéseket mégis bensőséges, meghitt módon tárja a néző elé
– mondja az Estate of André Kertész kurátora, Robert Gurbo.
A válogatásba éppúgy bekerült a törölközőjén önfeledten sütkérező nőt, a rácsos ablakon át kikandikáló kecses női lábat vagy a madárperspektívából megörökített pancsoló gyerekpárost ábrázoló fénykép. A napozókat rögzítő felvételek mellett pedig jól megférnek az ablakban lógó zoknik, a tetőtéri lakásból kibámuló szoborfejek, és a decemberi zimankóban egy havas padon üldögélő férfi is.
Az ablak visszatérő motívum Kertész munkásságában, egyfajta pszichológiai komponens, amely a művész kívülállósságát szimbolizálja. Tisztán és egyszerűen láttatja azokat a dolgokat, amelyeknek ő soha nem válhat részesévé.
– magyarázza Gurbo.
Kertész már gyerekként is kívülállónak érezte magát, főleg miután 15 évesen elvesztette édesapját. Anyja és két bátyja mindenképpen üzletembert akart belőle faragni, ám ő nem akart kötélnek állni, már akkor is művészi pályára készült. Néhány évvel később, szerelmi bánatában vonult be a Monarchia hadseregébe, és vett részt az I. világháborúban. Még frontkatonaként is fényképezett, később pedig olyan súlyosan megsérült, hogy két évig ápolták Esztergomban. Mondhatni a fotótörténet is hálás lehet a szerencsétlen véletlennek, hiszen az esztergomi uszodában készült egyik leghíresebb, 1917-ben exponált felvétele, a „víz alatt úszó”.
Miután felépült, és a háború is véget ért, egyre többet fényképezett, korai fotóit – amelyek többségén öccse, Jenő, ő maga, vagy szerelme, Erzsébet szerepelt – pedig több újság is leközölte.
1925-ben Párizsba költözött feleségével, Salamon Erzsébettel, ahol a Montmartre szomszédságában élete legboldogabb napjait töltötte olyan válogatott társaságban, mint Mondrian, Chagall, Picasso vagy éppen Brassai.
Jó előre megérezve a nácizmus valós veszélyét, még 1936-ban New Yorkba emigrált felségével együtt, ahol szinte mindvégig idegennek érezte magát, noha munkája éppenséggel akadt: többségében megrendelésre dolgozott különböző magazinoknak. Innentől kezdve azonban reménytelenül próbálkozott bekerülni például a LIFE magazin hasábjaira, ahol végül nem publikálták fotóit.
Néhány lapban ugyan sikerült megjelennie, ám ott vagy egyáltalán nem, vagy csak keveset fizettek. Tovább nehezítette a dolgát, hogy a II. világháború alatt – feleségével együtt – az Egyesült Államok kormánya is „ellenséggé” nyilvánította őket, ezért senki nem merte alkalmazni. Akkoriban pánikrohamok is gyötörték, egyfajta leküzdhetetlen szédülés fogta el, ha belépett a sötétkamrába.
Elvesztette párizsi barátait, akik egyben alkotótársai is voltak, és minél inkább idegennek érezte magát, annál inkább törékenyebbé is vált. Ekkor kezdett el a külvilág elől elbújva, az ablaka mögül fényképezni.
– meséli Robert Gurbo.
Noha 1944-ben Erzsébettel együtt megkapta az amerikai állampolgárságot, az ablakból való fényképezés innentől kezdve szokásává vált. Ami azt illeti, új műteremlakása kiválasztásánál is döntő szerepet játszott az apartman elhelyezkedése:
Amikor a legendás Ötödik sugárútra költözött, az épület még átépítés alatt volt, csupa üres, romos helyiséggel. Egyesével járta végig a lakásokat, megkeresve a lehető legalkalmasabb nézőpontot, ahonnan a legjobb fényképeket készítheti majd. A 12. emeletet választotta azért, mert ahogy ő fogalmazott, elég messze van ahhoz, hogy archetipikus képeket készítsen, de elég közel is a bensőséges felvételek megörökítéséhez.
– mondja a kurátor.
A nagy áttörést, egy, a MoMA-ban 1964-ben megrendezett kiállítás hozta meg számára, ahol az amerikai művészvilág teljességgel befogadta, a 20-as, 30-as évek Párizsában készült felvételeiért pedig valósággal rajongott a szakma.
Ugyan a siker lehetővé tette, hogy felhagyjon a magazinfotózással, és csakis a művészetének éljen, felesége 1977-es halála beárnyékolta a viszonylagos nyugalomban töltött napjait, és onnantól kezdve képei is depresszívebbé váltak.
Ha otthon hagyta a saját gépét, gyakran az enyémet vette kölcsön. Észrevétlenül hátralépett, megfigyelte a látványt, a kamerát pedig szinte teljesen a kabátja alatt tartotta, villámgyorsan beállította a blendét és a záridőt, majd exponált. Megtanulta ezt olyan láthatatlanul csinálni, ahogy csak lehetséges.
– mondja Robert Gurbo.
