Takács Vera: A jövőnkkel játszanak – dokumentumfotók a televíziózás múltjából

Mindent. És ami van, az felelőtlenség! A jövőnkkel játszanak. Az ezredforduló környékén Kremsier Edit volt a Filmművészek Szövetsége Gyerekszakosztályának titkára. 1998-tól kezdve kétévente beadtunk egy petíciót, hogy ez tűrhetetlen és rémes, és egyre kevesebb, és még kevesebb, és kérjük, és követeljük… érveltünk, hivatkoztunk. SENKI a füle botját sem rezdítette. Pártoktól, ideológiáktól (ha vannak ilyenek manapság) függetlenül.

Miben más, és miben azonos a mai tévé azzal, amit még ti csináltatok?

Mindenben más. Más kor, más igények, más célok. Mi közszolgálati tévét csináltunk, ahol a kultúra volt az érték. Ma már csak kereskedelmi tévék vannak. Akkor fontos volt, hogy az emberek verseket hallgassanak, hogy minőségi irodalomhoz jussanak. Ma az a fontos, hogy megvegyék azt a terméket, aminek a gyártója sok pénzt áldoz a műsorra.

takács vera

Szeretnél ma pályakezdő tévés lenni?

Persze, ha ma lennék fiatal, ma is örülnék, ha tévében dolgozhatnék, és teljesen mást, máshogy csinálnék. A mai fantasztikus technikákkal micsoda meséket lehetne csinálni! Ezer lehetőség van. Mindig jó fiatalnak lenni és dolgozni. A mi időnkben is ezer marhaság, rengeteg szűklátókörűség, idiotizmus nehezítette a munkát, mindezek ellenére mégis csináltuk, és születtek műsorok. MA is így kellene lennie.

Nézőként úgy látom, hogy a Magyar Televízióból mára tökéletesen sikerült kilúgozni a kreativitást. Egyszerű felvásárló cég lett belőle, mely nagy (köz)pénzekből külsősökkel gyártat jó vagy (leginkább) rossz, külföldről vásárolt licencműsorokat, s néha egy-egy magyar produkciót. Nagyot tévednék?

Nem, sajnos teljesen igazad van L

Szoktál a régi kollégákkal találkozni?

Szívesen találkoznék, de egyre kevesebben vagyunk. Vannak találkozók és nagyon jó, hogy vannak, de nem megyek el, mert mindig csak nosztalgiázunk, és azt nem bírom. Egyébként meg a Facebook remek találmány. Ott vagy, és mégse kell sehova elmenni.

Hat éven át egy rendkívül fontos, mert hiánypótló fórum, a Gyermekszínházi Portál főszerkesztője voltál. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen fórum, ahol a gyerek-, ifjúsági és bábszínházak műsorairól mindig friss, naprakész információkat találhatott gyerek, szülő, tanár és szakmabeli egyaránt. Hová lett ez az oldal, miért szűnt meg és mi van – ha van – helyette?

A Gyermekszínházi Portált közvetlenül a nyugdíjazásomkor kezdtem el, jelentkezve a szinhaz.hu felhívására, ahol gyermekszínházi portálhoz szerkesztőt kerestek. Ezt, úgy éreztem, nekem találták ki. Az informatikai hátteret a szinhaz.hu adta, a tartalmat meg én. Pro bono. De lelkesített a küldetéstudat, és tényleg egy teljesen homályban levő területet találtam, amit igenis ismerni kellene mindenkinek, mert tele van értékkel. Micsoda tervezők, rendezők és színészek! Amikor egy fél évig úgy látszott, hogy feléled a tévé, és visszahívtak, azonnal elkezdtem „benyomni” a gyerekszínházi dolgokat, de pár hónap után vége lett a tévé hajnalhasadásának, engem pedig még előbb elküldtek. Nagyon sajnálom, hogy megtorpant a dolog, és maradt a Semmi. Közben ment a portál tovább, egyre nagyobb lett a nézettsége – de nem elég nagy. A téma egy réteghez szól, így korlátozott a látogatók száma. Aztán a szinhaz.hu-t pár éve átvette a Libri, és nekik nem kellett a Portál, mert saját, más elveken működőt akartak. Ezt meg is értem. … Annyit azért sikerült kisírni, köszönhetően Herner Dánielnek, hogy legalább a régi oldal fennmaradjon, és a rajta levő adatok, videók, képek ne vesszenek el. Azért még fenntartom a facebook oldalt – szeretik, naponta nő a kedvelőinek a száma –, és van blog oldal is. Amikor egy-egy rendezvényre, fesztiválra meghívnak, örömmel írok napi tudósításblogot, egyszemélyes stábként készítek videót, fotókat. Ahogy legutóbb is a békéscsabai bábos drámaíró versenyről, ami nagyon jó munka volt, igazi örömet okozott.

A Könyvkóstoló esten több mint két órán át beszélgettünk, filmről, tévéről, gyerekműsorokról, a felnőttek ostobaságáról és a gyerekek mai helyzetéről, ám ez bizony kevés volt: rengeteg tapasztalat, élmény, tudás, történet és szakmai titok van még a tarsolyodban, amit jó volna, ha megosztanál velünk. Készülsz-e ilyesmire? Mik a terveid, és milyen formában örülhetünk majd nekik?

A 60. születésnapomon elkezdtem a 60 év 60 kép c. irományomat, ami értelemszerűen egy fénykép és egy oldalnyi írás, amolyan egyperces arról az évről. Mindig újra nekilátok, haladok, már a nyolcvanas évek vége felé tartok. Egyre nehezebb. Talán a 70. születésnapomra készen lesz. Ezt kapom ajándékba. Jó ez a forma, fegyelemre szorít. Mellette írom a fecsegőset is, de annyi mindenki ír memoárt, hogy mindig elmegy a kedvem tőle. Majd ha úgy hozza az élet. Most nem érek rá, (most dicsekszem J) mert egy E-albumot készítek, Bábok, barátok címmel. Ez a televízió fontos bábfiguráit mutatja be sztorikkal, werkekkel. Csupaszem 1958 – az első. Gombóc tündér, Futrinka sztárok, Mazsola, Süsü… és persze az alkotók, rendezők, tervezők, színészek. Nagyon jó munka, szeptemberre kell készen lennie. Az ősz megint a tanításé. A Debreceni Egyetemen filmekről, tévéről, hitelességről, kamerahasználatról és kamera előtti viselkedésről tartok szemináriumot. Én élvezem. Remélem, a hallgatók is.

Ha most hirtelen megkapnál mindent: pénzt, paripát, fegyvert… Akarom mondani: pénzt, kamerát, stábot, rendeznél-e újra, s ha igen, mit?

Nem is olyan könnyű kérdés. De persze igen. Vannak saját anyagaim, van egy könyvem, ami gimnazistákról szól, izgalmas krimi és durva és vicces. Ütős film lehetne belőle. Vannak még könyvek, amik várnak a fiókban. Nem sok reményt látok, a mai televíziózás már nem nekem való, különben meg gyerekkel dolgozni nagyon macerás és időigényes. Nem lehet a szomszéd fiút vagy az unokahúgomat választani, mert akkor rossz lesz. A megfelelőt keresni kell, az pedig idő, és tréningezni, összeszokni is kell. A producer meg persze gyors eredményt akar, hamar munkát, gazdaságosat… Néha szeretnék színházban, bábszínházban rendezni, de arra sincs esély, mert nagyon sok fiatal tehetség van. A színházak/bábszínházak tele vannak velük. A tévé is jobban járna, ha építene rájuk, de sajnos nem figyelnek és nem is tudják.

De végül is nyugdíjasnak lenni sem rossz. Az ember írogat, különlegességek után vadászik az interneten. Az egész világ ott van a hálón: ezt sem gondoltam volna sci-fi író kislányként annak idején. Pedig fantasztikus és jó.

„Gyereket soha nem szabad felülről filmezni, mindig az ő magasságából kell ráfókuszálni. Én épp ezért mindig alacsony és jó térdű, guggolni tudó operatőrt választottam” – mondtad a Könyvkóstoló est utáni reggel, kávézás közben. Én pedig arra gondoltam, ez akár az ars poeticád, s egyben mára klasszikussá vált műsoraid, filmjeid sikerének titka is lehet. Ha ma egy fiatal rendező netán ismét gyerekeknek szeretne műsort, tévéjátékot, filmet forgatni, milyen tanáccsal látnád el?

Semmiképp sem az alacsony operatőrre vonatkozót, egyébként meg üzenem Sasinak, hogy szeretem, és nem azért J. Viccen kívül, a gyerekműsornál a gyerek szemmagasságába kell kerülni. Amióta kis kamerák vannak, könnyen kézbe vehetők, tehát ez ma már közel sem akkora gond, mint amikor a nagy, nehéz stúdiókamerákkal kellett dolgozni. És lehet dobogót, emelvényeket, lépcsőrendszereket építeni. Persze ez nem operatőri kérdés. Szabó Lőrinctől ismerjük már:

…És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ…

hát így…

A felhasznált képeket Takács Vera bocsájtotta rendelkezésünkre. Köszönjük!

Megosztás: