Egy ostoba, álszent, hazug, kispolgári társadalom nevetséges erkölcsbíráskodásával szemben, egyenesen annak bosszantására termelték ki az irodalom legjobbjai az író erkölcsfelettiségének tanát.
– Az Apollo című folyóiratban (1935!) találtam egy kor- és kórképnek beillő szöveget, mely szerzőként Keserű Mihályt tünteti föl. Az indulatos szösszenet – melyet akár ma is írhattak volna – az akkori irodalmi életet, az írók helyzetét, szerepét és felelősségét vizsgálja. S bár sem az alapot képező gondolatokkal, sem a következtetésekkel nem tudok (mindenben) azonosulni, mégis úgy gondolom, hogy nem minden tanulság nélkül való a szöveg. Meglepően hasonló kérdéseket kellene feltennünk ma is, és meglepően hasonló kérdések mellett megyünk el válasz nélkül. Kényelmetlen kérdések, s nagyjából mindenki úgy viszonyul hozzá, mint a hajléktalanokhoz. Van, aki tüntetőn néz másfelé, van, aki lesunyt fejjel, szégyenkezve próbál „elosonni”, vannak néhányan, akik lehajolva próbálnak segíteni, vagy éppen figyelmet keltve együttérzést ébreszteni, és akad, aki megpróbálja felemelni az elesetteket… miközben a jól fizetett mértékadók a társadalmi szolidaritás és a felelősségvállalás maradékát próbálják lebontani. (A hasonlatot szükség esetén szívesen le- és visszafordítom a kultúra és az irodalom helyzetére és állapotára, de nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Olvassuk inkább a Keserű szöveget!) –
El akarták képeszteni a polgárt, aki csekély nyugdíjára úgy támaszkodott, mint az erkölcs szilabástyájára, s hitte, hogy joga, sőt kötelessége ítélni elevenek és holtak felett. Hogy az ő társadalmi berendezkedése korrupt volt, hogy magánélete az öntudatlanság bárgyúságában, vagy tisztátalanul telt el, hogy a jövendő felé csak suta, rövidlátó, önző gesztusai voltak, mik végül világháborút, forradalmak és ellenforradalmak átkozott circulus vitiosusát eredményezték, hogy az irodalomhoz csak annyi köze volt, hogy díszműveket vásárolt és felvirágoztatta a pótkávé-irodalmat; azt nem látta, nem hitte, nem vallotta be. Ő volt a „nyájas olvasó”, a „kedves előfizetőnk”, letette a garast s garasáért ítélkezni is akart. Mert hitte, hogy joga van rá. (Még ma is elfut a méreg, ha eszembe jutnak azok a zárójelbe rakott magyarázó és mentegetőző sorok, amikre Babits Kényszerült a Holnap második kötetében! Bátor és szép versek alatt dadogva magyarázta a hájfejű, nyájas olvasónak, hogy esze ágában sincs a serdülő ifjúság megrontása, az istenek tagadása, hanem egy magasabb erkölcs művészi formáit keresi.) Természetes, hogy az írók végül is szembefordultak ezzel a morállal, odakiáltották az eb ura fakót.
Azóta nagyot változott a világ. A háborút követő világnézeti zűrzavarban mindenki az állandót, a biztosat, a sziklaszilárdat kereste, s az íróknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy leszerelt, bélista, állásnélküli, megtört polgárt elképesszék. Az író és az Olvasó egyaránt élni, megélni akart, s az írói erkölcs nagy kérdései lekerültek a műsorról: zuglapok olcsó csemegéjévé váltak.
Pedig, pedig nem ártana, ha néha foglalkoznának vele. nem irodalmi vérvádak formájában, nem is fölénnyel az avatatlanok felé, mint „műhelyproblémával”, hanem, mint íróhoz illik, formát keresve emberségünk erkölcsi tartalma számára. Nem akarom én most megmagyarázni, hogy van írói erkölcs – ezt az igazi írók mindig is tudták.[…] ma nem az illetéktelenek támadásától kell megvédeni az irodalom erkölcsi magasát, nem „halhatatlan” értékeket kell mentegetni, hanem a magunk hitét kell megvédeni az irodalmi tisztességben. Nem a kufárokat kell kiverni az irodalom templomából,, hanem a papokat kell betessékelni oda, mert elkalandoztak az irodalompolitika, az irodalomökonómia, az irodalmi börze méltatlan mezőire. Mert elfeledték, hogy írni nem azt jelenti, hogy érvényesülni, betáblázni, keresni, hanem amint a zord északi próféta mondotta, ítélőszéket tartani önmagunk felett.
– Súlyos és avíttas esztétizálás következik, „ugorjunk”, mondanám, s közben eszembe jutnak, akiket érdekel a kérdés: Weiner Sennyey Tibor szerint „Korrumpálta magát a magyar irodalom jelentős része” és Farkas Tiborc sem a lelkesedéstől öklendezik, ha körülnéz. Bóklásszunk tovább napjainkban, azaz 1935-ben –
Irodalmi illem, írói illem nincs. Csak emberi erkölcs van, s ez minden emberre egyaránt kötelező, legyen az író, cipőfelsőrész készítő, orvos, politikus, akárki. A „többi” embert csupán cselekedetei és szándékai mérik, az írót műve is méri, írói szándékai is.
– Tessék figyelni, mert kis kihagyás után fontos sorok következnek, hiszen a köpönyegfordítók ma is köztünk élnek: hívő kommunisták vedlettek népnemzeti ikonná miközben görcsösen igyekeznek eltörölni saját múltjukat, s a legvadabb avantgárd képviselői közül is sokan szeretnék feledtetni a múltat. –
Ha kimondtad író, vállald is, amit kimondtál. Ez a második nagy törvény, ezzel történik a legtöbb visszaélés – olvasók és írók részéről egyaránt. Ha 1918. október 31-én lelkesen kiáltottad az Astoriában, hogy „ez életed legszebb napja”, s ma tárgyalásokat folytatsz a legkonzervatívabb napilap szerkesztőjével – az a te dolgod. Ha a kiáltás szívből jött, s formája művészi volt, ha ma, megváltozott véleményedet csak abban a lapban tudod művészetednek megfelelő környezetben kimondani, lehetsz jó író, s mindkét műved lehet szép. De miért akarod letagadni ma, hogy ki voltál tegnap, miért akarod feledtetni botlásodat? Ha író vagy, vállalnod kell, amit kimondtál, ki kell mondanod a változást, el kell mondanod azt, ami közbül volt: nincs jogod válogatni mondanivalód között. Az utókor feladata, hogy művedből szemelvényes kiadást csináljon! ha tegnap a kormány lapjában ódáztál, s ma ugyanazt a kormányt erélyesen felszólítod, hogy mondjon le, ne hallgasd el a két attitüd közötti állapotodat, mert azt kell hinnem, hogy közbül érdek volt és pénz, nem pedig írói hited, ízlésed, emberi tisztességed fejlődése vagy változása. Megváltoznod szabad, köppenyt forgatnod nem! Vállalnod kötelesség, váltogatnod gazság. nem tűrjed, hogy felelősségre vonjanak azért, hogy ma más vagy, mint tegnap voltál, mert ennek nincs köze írói mivoltodhoz. De nem hazudd, hogy te nem változtál, mert a hazugság vétség írói mivoltod ellen. Et si fractus…
– A Horatiusi ódából csippentett pontatlan idézettel kilépünk egy pillanatra a szövegből, mely lassan túlnyúlik a monitoron olvasók becsült tűréshatárán, s rá is térünk a köcsögökre! Bocsánat, kínai vázát akartam írni. A szövegben nem az meglepő, hogy mi nem passzol a mához, hanem hogy mennyi minden igen! –
Író, ember vagy, magyar ember vagy, Középeurópában élsz 1935-ben. Nekem tetszeni fog „könnyes kis szonetted” akkor is, ha egy kínai vázáról írod. Azt mondom rá: szép. De, ha nem látod, hogy a termelési rend vajúdása, az ipar megváltozott tempója, a pénzgazdálkodás válsága, az európai háború veszedelme, a kultúra egyetemességének megbomlása hová vezette az embert, ha nem tudod hazád vérző testét és lelkét, ha nem ver ki homlokodon a magyar paraszt verejtéke, a magyar munkás fogyó munkáját ha nem látod, ha éjjelenként nem döbben beléd a dunántúli néptelenedő falvak csöndje, ha nem tudsz kultúránk élet-halál harcáról, ha nem vetted észre, hogy a faji és felekezeti kérdéseknél fájóbb jajj az a numerus clausus, mely a magyarságot egyre jobban kiszorítja az életből, ha nem tudod a magyarság kultúrmisszióját Kelet és Nyugat között, s ha nem tudod, hogy ma és itt mit kell mondani egy magyar írónak, akkor ostoba fráternek foglak tartani, tudatlan embernek.
Ha tudod mindezt és hallgatsz, vagy a kínai vázádról énekelsz, akkor gyáva, hazug, aljas, felelőtlen, rossz írónak.
Mai sorok ezek, akkor is, ha nem (nem mindenben) értünk egyet a szerzővel. Olyan kérdéseket feszeget, melyre azóta sem akarunk válaszolni!
