Schilling Árpád és a Krétakör nem csak véleménnyel vannak az éppen aktuális politikai viszonyokról, de ahogy a Lúzer című darab kezdetén is kiderül a Trafóban, felelősségüknek érzik, hogy álláspontjukat ne rejtsék véka alá, ha már egyszer közfeladatot ellátó szervezetként működnek. Nemrégiben volt szó arról, hogy béremelésért tüntettek a kulturális dolgozók, és a színház- és táncművészeti szakma is kifejezte igényét a differenciáltabb döntéshozatalra.
Az ajánló szerint:
A Lúzer nem csak napjaink görbe tükre, hanem merész és váratlan alkotói gesztus. A történet főszereplője Lilla, a színésznő, aki hűségesen követi a rendszerrel hadakozó rendező férjét, Árpádot. Közös életük a forradalmár művész akaratának rendelődik alá, aki következetesen és megalkuvás nélkül száll szembe az elnyomó hatalommal.
Schilling elmondja az előadás elején, szinte civilként, hogy bár a szakmai kuratórium megítélte, a Színházművészeti Bizottság felülbírálta a szervezetnek juttatható támogatás mértékét, így az az összeg felére módosult. (Pedig a megítélt összeg a megpályázott harmada volt.)
Kiderül, hogy levélben kérte a minisztériumot, hogy indokolják meg a döntést, de nem érkezett érdemi válasz. Összetépte a minisztérium levelét a minisztérium épülete előtt, erről videó is készült, és kijelentette, hogy többé nem pályázik állami támogatásra.
Majd megint a színpadon meztelenre vetkőzött, és bárki üzenetet írhatott a hátára a kormánynak. Nem számolunk be a darab teljes menetéről, világosan látszik, hogy az ellenálló művészt aztán szépen lenyugtatják egy Kossuth-díjjal, és már a következő felesége lesz az, aki pelenkázza.
Ahogy a közönség látta
Az előadás utáni közönségtalálkozón Schilling megkérdezte nézői véleményét, érdekes gondolatok hangzottak el.
Sokan tehetetlenséget éreztek a darabban, voltak, akik szerint az értelmiség állapotának lenyomata. Annak is megszületett a fejében egy válasz, aki nem indult el, hogy Schilling hátára üzenetet írjon. Többen szívesen felhívták volna a magyar értelmiség figyelmét, hogy ne sumákoljon, ne vigye haza a véleményét. De ahogy Sárosdi Lilla, a darab színésznője mondta, tanuljuk a jogok érvényesítését.
Érdekes kérdést vetett fel a cím, hogy ki a valódi lúzer a történetben. Lehetne a kormány által annak tartott tömeg, ami hőbörög, majd megy a maga dolgára, de marad a kérdés, hogy miért hagyja, hogy annak nézzék. Sokan keresik a helyüket, hogy merre, hogyan tovább a jelenlegi helyzetben. Egyeseknek éppen a darabban bemutatott nihil világított rá, hogy amit az ember önmaga számára meg tud tenni, az még elérhető.
A művész nem forradalmár
Schilling nem akarta megmondani a tutit, de volt, aki számon kérte rajta, hogy jólesne a válasz az égető kérdésre, hogy mit kell tenni, de erre a rendező annyit mondott, hogy maga részéről az előadást csinálta. Az is elhangzott, hogy a művészek nem forradalmárok, de fel kell hívniuk a többiek figyelmét, hogy min érdemes elgondolkodni.
A rendező/főszereplő elmondta, hogy testi és szellemi amortizáció bemutatása történik a színpadon.
Megalkuvás, menekülés, nyomorúság, megbékélés története ez, mert van az a pénz, amiért túlteszed magad a problémákon, és elfogadod amiben élsz. Nem ostorral fenyegetik az embereket, vagy pincében tartják évekig, hanem egyszerűen felajánlják a megfelelő összeget. Kérdés, hogy befogják-e az ember száját, vagy csak próbálkoznak? A szándék mégiscsak arról szól, hogy olyan helyzetbe hozzanak, ami ellehetetlenít. Szeretném nem így érezni magam, ha nem ez lenne a kommunikáció, hogy ha kinyitod a szád, akkor megvonják a támogatást. Az általános helyzet érdekel, hogy miért lehetséges a közvagyon felett indoklás nélkül rendelkezni.
