Klasszikus is, meg nem is, ki is szolgál, meg nem is, merész is, meg nem is. Alföldi új darabját, a Julius Caesart a jut is, marad is – elv határozta meg a Vígszínházban.
Alföldi mostanában nagyon szereti az ilyesmit: nagyszabású klasszikust elővenni, kicsit lehámozni róla a pátoszt (interjúnk a darab újrafordítójával), lehetőleg a hatalom természetéről szólva, erkölcsi, politikai, társadalmi rendszerek mélyébe nyúlva, diszkréten, de mégis kissé szájbarágósan aktualizálni. (Hasonlóan cselekedett a Dantonban és a Mephistóban is.) Shakespeare Julius Caesar-ját aktualizálni, pedig igazán nem volt nehéz; kevés olyan kor, helyzet, berendezkedés érteti meg az emberekkel a darab legelemibb mondanivalóját, mint a ma Magyarországa.
A Pompeiust legyőző Caesar épp hatalma csúcsán van, a római nép isteníti, ám félő, hogy Caesar egyeduralomra tör. A szenátorok ezért összeesküvést szőnek a meggyilkolására a köztársaság nevében (irónia,irónia,irónia!), s ennek vezéralakjai Cassius és Brutus lesznek.
A vészjósló jelek ellenére Caesar megjelenik a Szenátusban 44. március idusán, és az összeesküvők le is döfik – ezzel polgárháborús helyzetbe sodorják a birodalmat. Fel is áll a két tábor: a Caesar-pártiakat Antonius és Octavius, a köztársaság híveit pedig Cassius és Brutus vezetik. A személyes indulatok, politikai érdekek és hatalmi játszmák felkorbácsolódnak, folyik a vér.
Szóval Shakespeare, szóval Caesar, Te is fiam, Brutus!, hatalom, politika, összeesküvés. És jöjjenek az extrák!
A szöveg
A darabhoz ugyanis új Julius Caesar-fordítás készült. Forgách András és Fekete Ádám szövege szerintem telitalálat: úgy írták újra Shakespeare-t, hogy közben Shakespeare ott maradt a jambusokban. Lazult a szerkezet, folyékonyabbá, rugalmasabbá vált a szöveg, a néha betolakodó bazdmegek és kurvaanyádok inkább tűntek dramaturgiai (kizökkentő) fogásnak, mintsem stiláris megoldásnak (meggyőződésem, hogy olvasva, nem keltene különösebb hatást egy-egy csúnyarossz szleng).
Nagy színészek
Julius Caesart Hegedűs D. Géza formálta meg. Véleményem szerint az ő karaktere volt leginkább kidolgozva; Caesar önteltsége, pökhendisége, gyávasága és büszkesége egyszerre volt jelen a színész játékában. Ennél számomra eggyel semmitmondóbb volt László Zsolt, mint Brutus, aki persze-persze jó volt, mégsem hagyott bennem maradandó nyomot, pedig mondjuk dupla annyi ideje lett volna rá, mint szegény Caesarnak.
Caesar leghűségesebb barátját, és a Caesar halála után bosszúszomjas Marcus Antoniust Stohl András formálta meg, akit a darab első részében részeges (áthallás, áthallás, áthallás!) hedonista srácként láttunk sportszerkóban rohangálva. A második felvonásban Antonius erős, határozott manipulátorrá fejlődött, mely fejlődést nem könnyű nem természetellenesen egyik pillanatról a másikra felépíteni, Stohlnak mégis egészen jól ment.
Az összeesküvők közt volt még Caius Cassiusként Hevér Gábor, Cascaként Fesztbaum Béla, Deciusként Csőre Gábor – hogy többet ne említsek. Bár éreztem törekvést arra vonatkozóan, hogy a mellékszereplők is karakterekké váljanak, ezt a szándékot egyedül Cassiusnak sikerült megvalósítania, akinek szintén története lett a darabban: a darab elején kikerült Caesar köreiből, aztán ő volt Brutus felbujtója, a fő összeesküvő, de hamar perifériára került Brutus köreiben is.
Díszlet
Sok öröme lehetett a nézőnek Menczel Róbert díszletében is. A színpad állandó díszlet-eleme az egyetlen vörös csíkkal díszített lépcső, amely egyszerre volt hatalmi lépcső, hadszíntér, és komplex térelválasztó elem. A színpad két oldalán El Kazovszkij hatalmas fekete kutyái alkottak néha erdőt, néha sikátort, de nyilvánvalóan El Kazovszkij maga volt inkább díszlet, a funkciója másodlagos tényező lehet. Ez a vörös és fekete (mint vér, bűn, halál) szépen megalapozta a darab feszült hangulatát.
Azt gondolom, mindez önmagában meglehetősen kevés lett volna ahhoz, hogy jó előadás legyen a Julius Caesarból. Azt gondolom, az előadás azért volt jó, mert borzasztó jól működött benne a humor és az irónia. Caesar frottír köntösben és rózsaszín Converse-pólóban Forma-1-et néz, miközben a mackóba öltözött felesége nyaggatja, Brutus és Antonius beszédét tucatnyi tévén nézi a plebs, szotyizva, vakarózva, cigarettázva. Ahogy Antonius hosszú percekig ügyetlenül mossa le Caesar testéről a vért, az leginkább egy Family Guy epizód végtelenített jelenetére emlékeztetett.
A gyilkosság kellős közepén, a több hektoliter művért kiszenvedő Caesar teteme mellett Rajhona Ádám a lehető legtermészetesebb módon majszolja a pogácsát. A tévés beszéd felidézi a köztársasági elnök újévi beszédét, de Antonius szócsavargatása is eszünkbe juttatja a politikusok retorikai fogásait, melyekkel ügyesen befolyásolható a nép. A pogácsamajszolós jelenet egyetlen képbe tömöríti az emberi természet összes állatias ösztönét.
Az előadás jól kidolgozott humora elfeledteti velem a néha elnyújtott, unalmasabb jeleneteket, és a jut is, marad is – elvet. Alföldi rendezése egyszerre szolgálta ki a bérletes fanyalgókat, a klasszikus előadások kedvelőit, az Alföldi-fanokat, az agyalós értelmiségit, (aki minden bizonnyal repesett El Kazovszkij kutyáin). Engem személy szerint a katarzis érzése került el igen látványosan: jól szórakoztam, párhuzamokat vontam, de az igazi hatás elmaradt.
