Frenyó Juli nemrég mutatkozott be költőként és festőként az Irodalmi Jelen honlapján, most pedig megnyílt első, Egyszerű jelen és folyamatos múlt című kiállítása.
A kiállítás megnyitója egy kicsivel hosszabb az átlagosnál. A programszervező Sós Dóra bevezetője után Mányoki Endre, az Irodalmi Jelen szerkesztője és a Képzőművészeti Egyetem oktatója mondja el messziről indító megnyitó beszédét, és hogy a kultúrélmény teljesebb legyen, Szücs András játszik citerán.
Szücs András és Mányoki Endre
Mányoki a fiatal művész képeiben (és verseiben) rejlő kettősséget elemezve visszamegy egészen a Woodstocki Fesztivál és a Hair világának őszinte és csúnya arcáig, illetve a néhány évvel később jelentkező szentendrei képzőművészekig, a belőlük (feLugossy, efZámbó, Wahorn) verbuválódott Bizottság zenekarig – a művésztelep alkotóközösségére, sőt az ugyanebben az időben alkotó Szemethy Imre képzőművész és Bódy Gábor filmrendező alkotásaira, vagy Hajnóczy, Sziveri, Petri és Krasznahorkai szövegeire ugyanez a kettősség jellemző.
A különbség Amerikához, vagy éppen Németországhoz, Franciaországhoz képest az irónia, abszurd, groteszk iránti erős vonzódás és készség. Az azonosságot feltételező jel idehaza abszurd, groteszk tartalmakkal telítődik, és olyan tartományok felé nyit, amelyeket a jel önmagában nem tartalmaz. Ez pedig az érzelmek tartománya. A azonosságot mutató jelek között bonyolult hálózatok vannak, amelyeket nehéz értelmezi. Az értelmezés mindenképpen kudarcot fog vallani, vagy legalábbis nem fogunk tudni megnyugtató eredményt felmutatni, és
esetleges, pillanatnyi lesz minden értelmezés.
Mányoki az elődök közé sorolja még Frida Kahlót vagy Andy Warholt ugyanúgy, ahogy Csáth Gézát, Császár Istvánt és Csörsz Istvánt is. A hagyományokat emlegetésén Mányoki megjegyzi, hogy a művész tudatosan követi-e őket vagy sem – az abszurdra való fogékonyság mindenképpen összeköti őket. És a téma: a peremen élő figurákról szóló történetek, a sodródás, az időtlenség.
A közönség és az alkotó (középen, piros ruhában)
A festményeknek még csak szerkezete sem ad támpontot az értelmezéshez, hiába nézzük őket sokáig és hiába gondolkodunk el rajtuk. Mányoki úgy véli, ezeket a képeket olvasni kell, még ha ez nem is újdonság, nem is egyedülálló jelenség a modern művészetben. Belépési pontokat kínálnak: ha belépünk, nem valóságos, hanem imaginárius térbe lépünk be, ahol az értelem csődöt mond.
A modern művészet nagy szeletét a mitológia elemei, azokon belül is a magánmitológia elemei alkotják, amelyek azonban a közösségi mitológia részeivé szeretnének válni, ki akarnak nyílni a közösség felé. Ez a kettősség azonban nem ellentmondás Mányoki szerint, aki azzal zárja gondolatmenetét, hogy erős és energikus, távlatos festészet kezdetét látjuk – a viszonylag nyers megfogalmazással teremt a képen belül feszültséget, az értelmezési térből átlendít az érzékelési, érzéki térbe, és
ennél többet pedig festő, művész nem tehet.
