Kedves Olvasónk, egy szórakoztató novellát hoztunk neked ajándékba, csomagold ki, és érezd magad jól. Boldog Karácsonyt kíván a Librarius.hu minden szerzője!
Mátyás király hitelbe
Mondta a feleségem, menjek ki az utcára, nézzem meg, mi ez a zaj, nehogy letapossák az árvácskáit. Éppen a húrokat próbáltam meghúzni a tojásszeletelőn, ami precíz munka, úgyhogy nem nagy örömmel szakítottam meg. De ahogy kinyitottam a kaput, láttam ám, odakint még ennél is precízebb munka folyik, úgyhogy tátott szájjal figyeltem a fejleményeket.
– Hó-rukk, hó-rukk! – kiabálták az emberek, s már lehettek vagy százötvenezren.
A kiabálással egy villanypóznára futó paszulyt biztattak, hogy ne hagyja abba a növekedést, és meg se álljon egészen a mennyországig.
Kis országunk fárasztópolgárai ugyanis azt találták ki, hogy küldöttséget indítanak a mennyországba Mátyás királyhoz, hogy véget vessenek az országban uralkodó delíriumos állapotoknak, hogy az igazság úgy szője át az életüket, mint cipőfűző a bakancsot.
A paszuly hallgatott a szép szóra, a hegyét már látni se lehetett a felhők mögött. Akkor demokratikusan kiválasztottak két fárasztópolgárt küldöttnek, Felemás Mihályt és Izzigvérig Katinkát, akik ifjú házasok lévén tele voltak ambícióval. Felemás Mihály gyors- és gépkocsirakodó volt, és jól értett a paszulymászáshoz, Katinkáról pedig mindenki tudta, bármire fölmászik, ami az ég felé tör.
Hogy ne a földről kelljen indulniuk, három deli legény bakot állt nekik, azok vállán és fején jutottak föl öt méter hatvan centi magasba. Az útra babkonzervet, hamuba sült pogácsát, kulacsban jóféle falmelléki bakatort és egy négyfejes videomagnót vittek magukkal, amit Mátyás királynak szántak ajándékba.
Haladt a két küldönc, egyre feljebb és feljebb jutottak a paszulyon. Elöl Felemás Mihály, utána Izzigvérig Katinka, s ha elfáradtak, helyet cseréltek a paszulyon. Mielőtt elérték volna a felhők rétegét, és eltűntek volna mögötte, Felemás Mihály visszakiáltott a földre.
– Atyafiak, aztán nem fölzabálni alul a paszulyt, és öntözni rendesen, különben fönnrekedünk a mennyországban úgy, hogy meg se hóttunk.
Akkor odalent csatárláncot és riadóláncot alakítottak az emberek, és úgy óvták és öntözték a paszulyt, hogy még beszéltek is hozzá, el ne aludjon, míg a küldöttség vissza nem tér.
Három nappali és három éjjeli mászás után Felemás Mihály és Izzigvérig Katinka elérték a mennyország kapuját. A kapuban ott állt egy fölpáncélozott kompjúter, amibe be kellett ütni, hogy kit keresnek a mennyben. Csakhogy a ravasz szoftver mindjárt kérte a jelszót és az azonosítót is.
Mihály levette a hátizsákját, hogy ne akadályozza a mozgásban, és elkezdett hekkerkedni. Nem telt bele másfél fertályóra, Mihály úgy meg meghekkelte a mennyország kapuját, hogy örökre nyitva maradt utánuk. A kereső Mátyás király nevére kidobta a címet, 20617 Mennyország, Petőfi utca 18/B., II. emelet 6.
A házat egyhamar megtalálták, s még a lélegzetüket is visszafojtották, mikor becsöngettek. Nem nyílt az ajtó. Egymásra néztek, s most Katinka is megnyomta a csengőt.
Kattant a lánc, a retesz, a biztonsági zár, végül a hengerzárban is elfordult a kulcs, s ott állt előttük Mátyás király, otthonkában.
– Isten hozta magukat! Mi járatban vannak? – s azzal a lakásba terelte őket.
Katinka szeme szédülten csillogott, Mihály pedig töviről hegyire előadta, mi járatban vannak.
– Hát, az az igazság, nem az Isten hozott minket, egyelőre csak a paszulyon másztunk föl, hogy megkeressük fenségedet. A feleségem Izzigvérig Katinka, én pedig Felemás Mihály vagyok, és azért bátorkodunk zavarni a fenség nyugalmát, hogy méltóztassék eleget tenni a fárasztópolgárok óhajának, s némiképp visszatérni kis országunkba, hogy az általánosan uralkodó delírium helyett ösmét úgy hassa át életünket az igazság, ahogy a fűző a bakancsot.
Mátyás király összeráncolta a homlokát, és ivott egy pohár szódát.
– Hát, ekkora a baj? – kérdezte végül.
– Különben nem jöttünk volna. Három nap és három éjjel másztuk a paszulyt – magyarázta Katinka a bizonyítványát.
– Az az igazság – mondta Mátyás –, jó nekem már itt, és az utóbbi időben nagyon megöregedtem. Nem szívesen avatkoznék olyanba, aminek nem érzem át az ízét.
Több se kellett a küldöncöknek, előkapták a babkonzervet, a hamuba sült pogácsát, a falmelléki bakatort és a négyfejes videomagnót. Csaptak akkora murit, hogy a végén Mátyás eldöntötte, másnap iziben induljanak.
Mátyás lakosztályán kicsi volt a hely, egy ágy állott a garzonban, de hogy az igazságot még aznap este elkezdjék, mindhárman az ágyban aludtak.
Másnap korán keltek, Mátyás kitárta a gardróbot, volt ott vagy két tucat álöltözet. Magára öltött fél tucatot, majd csak beválik valamelyik, a paszulyon meg úgy is hideg van napnyugta után.
Elindultak lefelé a babindán, s ahogy az lenni szokott, a visszaút sokkal rövidebbre sikerült; egy nap alatt elérték a földet. Nagy volt az öröm a paszuly tövében.
Szegény feleségem árvácskáit tövestül kitaposták. Csakhogy itt nagyobb dolgok készülődtek, látta ezt az asszony is, úgyhogy ezúttal nem sikongott az árvácskák miatt.
Mátyás fölállt egy dobozra, onnan intézett beszédet.
– Kedves fárasztópolgárok! Köszönöm a bizalmatokat, amit belém helyeztetek. S hogy ne húzzuk az időt, máris indulok igazságot tenni. Ezért arra kérlek benneteket, menjetek szépen haza, mert hiába az álruha, ha ennyien jöttök utánam.
Addigra már hatszázhuszonhétezer fő várakozott az utcánkban.
A tömeg lassan szertefoszlott, Mátyás pedig elindult az igazság irányába.
Első útja egy szupermarketbe vezetett, mert a paszulymászás alatt jócskán megéhezett.
Hogy föl ne tűnjön, vett magának kiflit, tejfölt meg parizert, s egy rongyos ötezressel fizetett. A pénztárosnő számolja a visszajáró ezreseket, amik valahogy úgy voltak összehajtva, hogy kipattogtak Mátyás kezéből. Szegény asszony már negyedjére kezdte a visszajárót, mikor elkiáltotta magát.
– A fenébe, nem akarja az igazságot!
– Az meg hogy lehet, lányom? Elvégre Mátyás király arcképe díszíti a hasas bankót! – szólt Mátyás, de a választ már nem hallotta, mert három biztonsági őr ugrott rája. Egy a cipőjét kapta el, egy a derekát, egy meg a fejére mászott. Úgy néztek ki, mint a Dugovics-féle ugrócsoport.
Szegény Mátyás csakhamar egy parkoló kisbusz tetején találta magát, hosszú haja a szélvédőre lógott. Nyöszörögve lemászott, s úgy döntött, álruhát cserél. A vécében levette a szegény gúnyát, és megmosta az arcát. De hiába lett pap, rendőr vagy bírósági szolga, mindenütt olyan akadályokba ütközött, mint a mágneskapu, a korrupciós index és az ismeretlenek tanok keltette tébolyda, amelyekből egy se volt az észjárásába kalkulálva. De nem hogy kalkulálva, még csak a háromszavas érvelésig se jutott el. Nem hogy megajándékozhatta volna a jót, és megbüntethette volna a rosszat, ilyen emberekkel itt már nem találkozott a tejfehér delíriumban.
Akkor Mátyás úgy döntött, visszamegy a mennybe, ne fenyegesse az ő múltját a jövője. A paszulynál simán lefizette az őröket, s mikor a félútig ért, elnyisszantotta a növényt, elvégre nem babra megy a játék.
– Eltűnt Mátyás, oda az igazság – üvöltötték a fárasztópolgárok, de hogy hová tűnt meg miféle igazság, az nem érdekelte őket.
Ekkor a nép nevében előállították Felemás Mihályt és Izzigvérig Katinkát, hogy felelősségre vonják a történtekért.
Aznap már megint nyolcszáztizenkilencezren voltak az utcánkban. A feleségem bezárta az ablakot, és megfogadta, addig nem ültet újabb növényt, amíg nem költözünk a hóhatár fölé. Láttam az arcán, komolyan beszél, ezért másnap beírattam magunkat egy műsánclesikló nyelvtanfolyamra. De nem is mi vagyunk itt a lényeg, hanem Mihály és Katinka.
A harmadvirágzását élő utcai szilvafánk alatt megalakult a rögtönítélő paszulyrend, amely kimondta, hogy Mihály és Katinka kárpótolja az országot az elveszett lehetőség miatt. Egy napot kaptak, hogy hasznosítható ötlettel álljanak elő. De ők csak ültek az árok szélén és hallgattak, mint két betongalamb. Éppen lejárt volna az egy nap huszonnégy órája, mikor Izzigvérig Katinka szólásra jelentkezett. A főpaszuly megadta a szót.
– Történt, jó idővel ezelőtt, mikor Mátyás királynál jártunk küldöttségben – kezdte Katinka –, hogy a fenséggel átmulatott este utáni éjszaka, szegényes garzonja egyetlen ágyában háltunk mindhárman. Én meg nem tudtam aludni, úgyhogy elkezdtem birizgálni az uramat. Csakhogy reggel láttam ám, azon az oldalon a fenség feküdt.
– Hú! – zúgta a tömeg, Mihálynak pedig lebicsaklott a feje.
– Úgyhogy bizton állíthatom – folytatta a nő –, a szívem alatt igaz királyi örököst hordok megoldásnak.
– Királyunk, királyunk – üvöltötték a fárasztópolgárok, s még aznap este a paszulyrend főpaszulya megtette Katinkát királynőnek, Mihályt pedig világkörüli útra küldték.
Szépen fejlődött az embrió Katinka hasában, s a kilencedik hónap harmincegyedik napján fiúgyermeket hozott a világra, akit mindjárt elkereszteltek Izzigvérig Mátyásnak.
Nagy volt az öröm, birkát, kacsát vágtak, a vegetáriánusoknak tonnaszám hozták a rizibizit. Egy dolog azonban továbbra is kérdés maradt. Mivel Katinka pénzes zsákot nem szült a fiával, honnan lesz vagyona az új királynak?
Látod, mondja mindig a feleségem, jobb címet is adhattál volna, most aztán egyből kiderül mi a megoldás.
A közjó érdekében, önként és dalolva, minden fárasztópolgár hitelt vett fel kocsira, nyaralóra, házra és telekre, ingóságra, ingatlanra, de még az öreganyja mackóalsójára is. A pénzt pedig egy összegben Izzigvérig Mátyás számlájára utalták. Volt már hatalmas és gazdag királya a népnek, volt célja a sok ember életének, s míg a hitel és az élet le nem járt, vagy tönkre nem tette az adósság, fizette szépen a részleteket. Az országban nyugalom volt, béke, s a delírium helyett mindenki szeme előtt ott lebegett a tisztánlátás.
Felemás Mihály azóta sem nyugszik a mennyben töltött éjszaka végeredményébe, s még ma is a föld körül bolyong, ha el nem fogták egy műholddal az oroszok.
Amikor ezt a történetet újra és újra elmesélem, a feleségem a végén megkér, hogy nyissam ki az ablakot, mert szegény vendégek megfulladnak a mese izgalmában fölhalmozott pipafüstben. De ha lehet, ne sokáig hagyjam nyitva, mert bizony könnyen okoz váratlan meghűlést a párkányon lezúgó hegyi levegő.
Podmaniczky Szilárd
