A Librarius a kortárs kultúra online fóruma. A napjainkban születő kortárs kultúra nehézsége, hogy keveset tudunk róla és tartalmai a nagyközönség számára nehezen érthetőnek, bonyolultnak tűnnek. A Librarius olyan közérthető, friss tematikájú összkulturális portál, amely közönségbarát szolgáltatásokkal és tájékozódási ajánlatokkal, nemzetközi kitekintővel várja olvasóit. Látványos élményt nyújtó képek és szövegek, hangos és képi híradások. A kortárs kultúra megmutatja, milyen érzések és milyen megoldások alakítják azt a szellemi és valós teret, amelyben élünk. Mintha egy jövőkutató, egy archeológus és egy gyakorlati dizájner műhelyébe lépnénk: itt minden a mindenkori jelenben nyeri el jelentőségét. Ezt a pillanatot kívánja olvasóinak, látogatóinak megmutatni a Librarius. Szakítottunk a hagyományos zárt szerkesztőségi rendszerrel és hierarchiával, a lapot nyitott közösség írja, amelyhez bárki csatlakozhat, ha jó tollú madár. Az oldal rovatait a menürendszer és az éppen születű művek tartják karban napi többszöri frissítéssel. A Librarius összművészeti profiljában a legfontosabb rovatok közé tartozik az irodalom, a film, a képzőművészet, a zene, a színház, de foglalkozik oktatással és tudománnyal, ahogyan a művészet és a politika határterületeire is figyel. Ugyanakkor nem rétkán közöl regényrészletet is, mint például itt: NAGY KRISZTA LÉNA A kerítés túloldala – regényrészlet Megjelenés: 2023. március 31. Kalligram Kiadó Gubbasztok a lakásban. Ami kényelmes. A játszótérről gyerekek zsivaja hallatszik fel, a ház előtti fa sárgásan pergeti maga alá a leveleit. Békés minden. Nem úgy, mint anyám házában, ahol a tökéletesnek hazudott Varga család élt. Anyám, Varga Emília nyugdíjas létére minden reggel hat órakor felkel, letusol, megigazítja fényes, gesztenyebarna haját, feltesz az arcára egy leheletvékony sminket, felveszi az egyik kiskosztümét és lefőzi a piros kávéfőzőben az első kávéját. Két kenyérszeletet tesz a pirítóba, előveszi a hűtőből a kis kék virágokkal díszített vajtartót, a nyáron eltett házi dzsemek egyikét, a termelői piacon vásárolt házi kolbászt, sajtot, füstölt sonkát, majd leül, hogy rose gold laptopján átolvassa a híreket. A vaj lassan gyöngyözve olvadni kezd, a sajtok illata egyre áthatóbb, már a kávé sem tudja elnyomni. Utálja az ételek szagát. A szaguknál jobban már csak magukat az ételeket utálja. Enni bűn. Az étel hizlal. A háj Isten legszörnyűbb büntetése. Utálva gondol vissza azokra a hetekre, mikor a születésem után csak pokoli szenvedés árán sikerült visszafogynia. Néha rémálmaiban látja magát nagy hassal, felpuffadt arccal, vizesedő lábakkal. Aztán felébred, végigsimítja tökéletes testét és megnyugtatja magát, csak álmodott. A családot sem értette: hogy imádhattak egy olyan amorf, dagadt gyereket, mint én? Mindenhol apró hurkák, az arcom kerek, a hasam, mint egy mini hordó. De ő nem fogja hagyni, hogy ilyen bálna maradjak egész életemre. Ezt nem teheti a lányával. Ezért, ahogy a nagyi mesélte, napról napra kevesebb tejet ad. Épp csak annyival, hogy ne lakjak jól. Mert jóllakni bűn. A jóllakás minden baj forrása. Aki jól lakik, az ellustul. Aki ellustul, az meghízik. Aki meghízik, azt csúfolják. De ezt ő nem fogja hagyni. Engem senki sem fog csúfolni, mert én vékony leszek, gyönyörű, boldog. Ezért mondja majd folyton, hogy kövér vagyok, hogy egyek kevesebbet, mozogjak többet. Mindig látja majd rajtam a kis hurkákat és a kerek, piros arcocskát. Csak védeni akar, mondja. Csak védeni, mert őt nem védte senki. Egy ideje nem olvasok híreket, nem nézek TV-t, nem hallgatok rádiót. Próbálom annyira kizárni a világot amennyire csak lehet. Egy ideje minden szabadidőmben gondolkodom. Magamon. Mátén. Az anyámon. De leginkább magamon. A valóság a közösségi portálokon, munkahelyi és baráti beszélgetésekben erőszakolja be magát néha. Mint az a törvényjavaslat a kuruzslásról. Eszembe jut Tamás. Rákeresek az oldalára. Keresem a végzettségét. Coach. Életmód tanácsadó. Nem tudom, hogy a döbbenetem vagy a haragom erősebb-e. Nem tudom, hogy kire haragszom jobban: Tamásra, Mátéra vagy magamra. Felkapom a futócipőt és addig rohanok az éjszakában, amíg a lábam bírja. Sárgán világító lámpák szaladnak el mellettem, víztócsák kerülgetnek rémülten. A hideg szélben nyikorognak, recsegnek az ágak. Szúr a tüdőm, a torkom, a vádlim. Fülembe ordít a zene. Nem akarok megnyugodni. Üvölteni akarok. Péterrel akarok beszélni. Nem alszom. Ma éjjel sem. Olvasom a törvényt, mintha attól várnám a megoldást. Mire reggel beérek Péter rendelőjébe, tehetetlen dühömet zaklatottság váltja fel. A kabátomat nem teszem vállfára, ahogy szoktam. Szinte rádobom a fogasra. A sállal a nyakamban ülök le a barna bőrfotelbe. Táskámat az ölemben szorongatom, gyűrögetem. Hátha segít megnyugodni. Nem segít. – Ideges – nyugtázza Péter lakonikusan. – Aludt éjjel? – kérdezi sápadt arcomat, karikás szememet fürkészve. Ezek szerint kevés volt az alapozó. Nem érdekel. – Igen… Nem… – válaszolom szinte dadogva. A hangom is remeg, nemcsak a gyomrom, nemcsak a kezem. – Láttam tegnap egy cikket… A Btk. módosításának tervezetét… – Annyiszor olvastam éjjel, hogy megtanultam. – Kuruzslás száznyolcvanhetedik paragrafus első bekezdés. Aki ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen az orvosi gyakorlat, az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat vagy a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások körébe tartozó tevékenységet jogosulatlanul fejt ki, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Büntetendő, nem büntethető! – teszem hozzá dühösen. Nézem a szőnyeget és belekezdek. Mesélek Tamásról. Borostás arc, maszatos szemüveg. Csíkos flaneling, amit nyakig begombolt, kordnadrágja a bokáját verdeste. Eltűnődtem, hogy az én Máté barátom hogy állhat szóba egy ilyen fura alakkal. Aki már várta a találkozást, kíváncsi volt rám. Aki azt mondta, hogy ha igazán szeretem és segíteni akarok Máténak, akkor vele maradok, hallgatom, segítek neki emlékezni. Segítek felülírni az anyjával való kapcsolatát. Mindezt úgy, hogy Máté ne tudjon róla. Ne nőként legyek jelen az életében, hanem inkább testvérként, anyaként. Máté bántani, a legszadistább módon büntetni fog. Engem, mert engem elér, velem van kapcsolata, én meghallgatom, az anyja nem. Nem szabad magamra vennem, nem nekem szólnak majd, hanem az anyjának. Ha elviselem, ha ezek után is vele maradok, akkor fogok tudni segíteni. Fel kell készítenem magam, hogy Máténak lesznek újabb és újabb kapcsolatai, de addig, amíg nem tud kilépni az anyja fogságából, ezek a kapcsolatok nem lesznek tartósak. Amíg nem bocsát meg az anyjának, addig el fogja érni, hogy otthagyják, hogy szakítsanak vele. Lehetőleg a legdurvább módokon. Számára most az a normális, hogy őt nem lehet szeretni, őt mindenki elhagyja. Ha én kibírom, és Máté mellett maradok, ha nem hagyom, hogy ellökjön, akkor fogok tudni segíteni átírni ezt a kötődési mintát. – Ezt mondta magának? – kérdezi végül Péter. A hangja feszült. Ránézek. A hülye szőnyegnek úgyis ismerem már minden négyzetcentijét. Kék, zöld, bordó, sárga, piros rombuszok. Körülöttük színes essek kanyarognak. A széléről a rojt rég lekopott. Egy árva szál maradt. Kócosan tekereg a mindig fényes parkettán. Félek, hogy nem hisz nekem, mert sok hét után először azt látom, hogy megdöbben. Eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor a pokolba kívántam Tamás tanácsait. – Tamás nem is tarthatna terápiát, ugye? – teszem hozzá szinte némán. Lesütött szemmel. Érzem Péter tekintetét, ezért felemelem a fejem. Lassan nézek a szemébe. Nem sürget. Megvárja. – Tamás nagyon etikátlanul viselkedett magával szemben. Nem tarthat terápiát. Amit csinál, az a pszichoterápia megcsúfolása. Veszélyes. Ártalmas – summázza hangjában rá nem jellemző rosszallással. – Feláldozták – teszi hozzá ellentmondást nem tűrően. A szó ott lebeg köztünk. Feláldozták. Így. Többes számban. Hallom, de nem reagálok. A többes számnak még nem jött el az ideje. Néhány másodpercig nem mozdulunk. Farkasszemet nézünk. Aztán én újra a szőnyeg sarkát. Majd a tűzfal széllel dacoló borostyánját a függöny csipkéjén keresztül. A levelek között éhes verebek röpködnek. Csivitelésük kiszakít néhány pillanatra a valóságból, ahova Péter kérdése ránt kíméletlenül vissza. – Magát vádolja. Miért? Próbálok a szemébe nézni, de csak a pulóveréig jutok. Tengerkék. Passzol a szeme színéhez. Eszembe jut Máté. Amikor azt mondta, mi vagyunk a tenger és a partja. Mintha egy másik világból bukkannának elő a szavai. Egy életre összemosódtunk? El fogom tudni engedni? Mindig aggódni fogok érte? Ennek sosem lesz vége? Iszonyúan dühös lenne, ha hallaná ezt a beszélgetést. Nézem inkább a tűzfalat. Menekülök. Megint. Meddig még? – Mert hülye voltam! – mondom a verebeknek hangosabban és dühösebben, mint szeretném. – Megnéztem Tamás honlapját, éreztem, hogy valami nem kerek, de Máté olyan meggyőző volt, annyira bízott benne, hogy nem foglalkoztam az aggályaimmal. – Mátéért nem felelős. Az ő döntése volt, hogy Tamáshoz ment. Nagy utat tett meg, tettünk meg, de még nagyon hosszú ez az út és lesznek benne ilyen krízisek. Tamás nagyon etikátlanul járt el magával szemben. Feláldozták, de vége a terrornak, amiben élt – mondja határozottan a búcsúzáskor. Nem hagyja, hogy elfelejtsem, ezért megismétli. Nem mintha el tudnám felejteni. Feláldoztak. És megtoldja a terrorral. Üres vagyok. Gyalog megyek le, nincs kedvem liftezni. Megfojtana a bezártság. Lépteim visszhangoznak a lépcsőházban. Nem szállok metróra se, gyalogolok. A nap bágyadtan lóg az égen, szürkén világít. Nem nézem, mégis látom. A szél csípi az arcomat, fáj. Az ürességet lassan düh és tehetetlenség váltja fel. Megint. Dühös vagyok Tamásra és Mátéra. Az iszonyúan okos ügyvéd úr, hogy mehetett el ehhez az emberhez? Hogy bízhat még mindig benne? Nem látja, nem érzi, hogy nem segít neki? Nem látta, hogy én lassan tönkrementem az úgynevezett terápiája alatt? Vagy látta, csak nem foglalkozott vele? Abszurd módon eljutok arra a pontra, hogy Máté élvezettel nézte a szenvedésemet. Élvezettel kínzott. Terrorban tartott. Feláldozták, visszhangzik Péter hangja a fülemben, és ezt a hangot nem tudja elnyomni a fülhallgatóból maximumon dübörgő zene sem. Feláldoztak. A kortárs művészet hatalmas élménytárát archiváljuk itt, hogy ne kelljen az időjárásra fogni, ha kihagytál valamit. Azért írjuk és szerkesztjük, mert nekünk is élményt szerez. A Librarius élménysziget, ahol mindig képben vagy. A Librarius weboldalt azzal a szándékkal hoztuk létre, hogy a magyar kulturális életben legyen egy olyan hang, amely az olvasóit elvezeti a művészet különleges élményvilágába. Sokrétű információkkal és személyes hangú beszélgetésekkel indít útjára koncerteket, kiállításokat, könyveket, színházi előadásokat, filmeket, és követi a kulturális élethez kapcsolódó közéleti eseményeket. Librarius magazinunk független az állami támogatások rendszerétől, működését a kulturális piacon elfoglalt helye és szerepe határozza meg. Munkánk hitelességét a napi sok ezer látogató már visszaigazolta. A Librarius az a hely, ahol egymásra találnak a művészeti élet szereplői és közönségük. A művészet nem a protokoll, hanem a bennünk élő élmények világa, ahol a legfőbb cél, a másik ember megértésének diadala.