Shakespeare múlhatatlan aktualitását talán nem kell hosszan bizonygatni. Nyilvánvaló, hogy a színházak/rendezők nem azért húzzák elő évről évre, mert „nincs más”, hanem azért, mert sajnos/szerencsére az elmúlt évszázadok bebizonyították örökérvényűségét. Persze, lehet és kell is faragni a nyelven, a látványon, s a rendezői koncepció is változik újra és újra. Mégis, a lényeg változatlan. Shakespeare – már, ha tényleg ő volt – valami olyasmire tapintott rá, ami az emberben örök és változatlan. Ez nagyszerű, hiszen mi másról szólna/szólhatna a művészet! Ez rettenetes, hiszen az ember semmiből nem tanul, s a világ csak látszólag változik!
Nem véletlen, hogy sok hűhóval új Shakespeare-színházak épülnek a világban! Nincs még egy olyan kortárs szerző – mert ugye Shakespeare kórtársunk – akiről több írást szólna a Librariuson. (Nem vicc, tényleg! Nézd!) Nem véletlen, hogy a svéd sikerszerző, Arne Dahl azt állítja a 168 óra hasábjain, hogy minden krimiírónak évente legalább egyszer el kellene olvasnia a Macbethet, mert ez a dráma elmeséli, mi az az erőszak. Elmondja, hogy a vér nem mosható le a kezünkről. […] Miként őrjít meg valakit az erőszak? Hogyan tesz korrupttá a hatalom? Mik ennek a következményei? Az irodalomban a Macbeth a legjobb és legintenzívebb leírása ezeknek a folyamatoknak…
Márpedig, ha az irodalomban így van, akkor mennyivel inkább igaznak kell lennie ennek az állításnak a szűkebb keresztmetszetre, a drámairodalomra. Horgas Ádám rendező felvállalta a nagy művekkel járó felelősséget, s olyan látványvilágot teremtett, melynek aktualitása – látszólag ellentmondásos módon – az örökérvényűséget hangsúlyozza. A rendező így válaszol a darab aktualitását firtató kérdésre:
A Macbeth elsősorban arról szól, hogy miként gyűr maga alá a hatalmi vágy egy alapvetően pozitív, nagy formátumú embert, és hogy ez az olthatatlan vágy hogyan teszi tönkre a kapcsolatait, önmagát. Törvényszerűen emészti el az elhatalmasodó sötétség és gonoszság. Fontos nekem, hogy a máról szóljon. Ugyanakkor nem kizárólag a belpolitikai helyzetre reagálnék a darabbal, hiszen a bizonytalanság most univerzálisabb. Sosem éreztem ennyire erősen a bőrömön, hogy közel vagyunk egy háborúhoz.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
