+ Interjú

Jó tudni, hogy mikor kell a földre köpni – interjú

papp sándor zsigmond

Ez nem gobelin: itt nincs cuki Hold, és nincsenek kövér csillagok a semmi fölött – Papp Sándor Zsigmonddal beszélget Kőrösi Zoltán.

Papp Sándor Zsigmonddal beszélget Kőrösi Zoltán.

Kissé belebonyolódhat az ember a számolásba, hányadik köteted ez a novellagyűjtemény. Nem azért, mert ellentmondóak az adatok, hanem mert az Erdélyben megjelent kötetekről a magyarországi recepció mintha kevésbé hallott volna.

Jól is teszi, mert azok nem sikerültek túl jól. Persze ez csak utólag látszik számomra is ilyen világosan. Valahogy el kellett kezdeni, de inkább csak az akarás volt nagy. Bár akad ott egy-két jobb mondat, eltalált bekezdés, összességében mégis megértek a felejtésre. De hogy tiszta legyen: odaát volt három és fél, ideát pedig három. Én Az éjfekete bozótnál éreztem először, hogy író lennék. Ez volt az első kötetem Magyarországon.

Viszont nem csak szellemi értelemben lehettél közel az erdélyi születésű magyar próza legjobb kortárs alkotóihoz, hanem munkakapcsolatban is álltál velük. Azt tudom, hogy Bodor fontos előképed volt és maradt, vele együtt kiket említenél?

Ádám minden sorát olvastam, és ő járt a legközelebb ahhoz, hogy elvegye a kedvem az írástól. Hiszen, mondtam magamban akkoriban, ha nem tudok legalább ennyire jól írni, akkor nem érdemes. Mint látszik, mégis kompromisszumot kötöttem magammal. Rajta kívül Tar Sándor, Camus, Saramago adott újabb és újabb löketet, amikor épp úgy éreztem, hogy nincs értelme folytatni.

A Jóisten megvakul, mint novellás kötet, ahogy a nagykönyvben meg van írva, egy terjedelmes regényedet követve jelent meg. Mennyi időd rövidebb prózai írásait gyűjtötted egybe? És akár mint megszólalási módot, akár mint életformát: hogyan viszonyítod egymáshoz a regényírást és a novellákat?

A már említett Éjfekete 2005-ben jelent meg, s koncepcionális okokból már oda sem passzolt kettő, ám ebből egy megjelent most. Azóta gyűltek, voltam tárcista az ÉS-ben, s már éreztem a jobb darabokon, hogy nagyobb terjedelmet kívánnak. Aztán születtek maguktól is, hiszen én nagyon szeretem a műfajt. Vagyis nem mellékterméknek, nem resztlinek, nem dobbantónak gondolom, hanem olyan formának, amelyben igazán megmutatkozhat az írói leleményesség. És ötletek a regény mellett is jönnek, csak van, amikor nem tudom félretenni, mert amikor végre bekerülsz egy nagyobb folyam sodrába, akkor nem szívesen úszol ki a partra.

Ez azt a benyomást kelti, mintha ezek a rövidprózai írások csak úgy összerakódtak volna az évek során. Ehhez képest a kötet elég világos hármas szerkezetbe tagolódik, s ezen belül is elmondható: se nem rövid, se nem alkalmi szövegek gyűjteménye ez.

Ezért ültem még rajta néhány hónapot, amikor már majdnem készen volt. Nem akartam még egy novelláskötetet pusztán a számok kedvéért, vagy, hogy duzzadjon az életrajzom. A szerkesztőmnek, Nagy Boglárkának is mondtam, hogy nyugodtan dobálja ki azt, ami csak ürügynek lenne jó. Vagy még annak se. Csak azok maradjanak, amelyek képesek kiállni magukért. A szerkezet viszont egyértelműen az ő érdeme, én ezt sajnos csak utólag látom tisztán.

Nekem az az érzésem, hogy szerkezetüket, felépítésüket tekintve novellák ezek, miközben a mondatok lélegzése, a nyelv mesélőssége inkább az elbeszéléshez áll közelebb.

Ha minden jól megy, ezen majd elvitatkoznak a kritikusok, irodalomtörténészek és a kékharisnyák. Nekem a történet rettentően fontos, szeretem a csak nyelvvel és más trükkökkel dolgozó irodalmat is, de írni nem tudok mást. Úgy képzelem, hogy még mindig lobog az a tábortűz, amely mellett az ősember, hogy elűzze a sötétséggel szembeni félelmeit, történetek kezdett mondani, vagy kitalálni. S a világ hirtelen tagolttá vált és rendezetté. Arra a pár percre. És ez jobb volt minden zsákmánynál.

papp sándor zsigmond

fotó: Zsankó László

A regényed, a Semmi kis életek kritikai visszhangja dicsérő módon leginkább a könyörtelenséget, keménységet, a kelet-közép-európai világ hangulatának az ábrázolását emelte ki. Azt, amiből, úgy vélem, itt sincs hiány.

Mert ez valahogy ott lappang a látszólag békés életünk mögött. Hogy morzsoljuk a napokat, ám egyszer csak olyan helyzetbe keveredünk, hogy nem tudjuk megoldani bűnbeesés nélkül. Már csak az a kérdés, hogy ki lesz a tettes, és ki az áldozat. És az, hogy ki jár jobban. Mert ez sem mindig egyértelmű. Miközben a bűn legtöbbször menekülés is, a kilépés, a felemelkedés pillanatnyi esélye a zuhanás előtt. Mert az is menetrendszerű.

Rejtélyes, olykor a megmagyarázhatatlanságig titokzatos cselekmények és bűnök ágyazódnak itt a nagyon is ismerős panel-létbe, Wartburgszagba, bevásárlószatyrokba és hétköznapi nyomorokba. A nyelv, amin beszélnek ezek a történetek, olykor szinte kedélyes, de a létbe vetettség aligha az.

A humor a graffiti ezen a nagyon tömör, nagyon magas tűzfalon, amit magunk köré építettünk vagy építettek fel. A hatalom vagy a saját nagyzoló kicsinyességünk. A jól gondozott szorongások. Oda vésünk fel karcolatokat, vicceket, mert ha nevetünk rajta, akkor kicsivel elviselhetőbb lesz. Színesebb, szagosabb. Talán még meg is tudjuk szelídíteni. De nem úgy, mint a rókát a kis herceg. Ká-Európában az a róka biztos veszett lenne, és agyon kellene ütni mindenki érdekében.

Biztosan unod már azt a kérdést, hogy az újságírói élet miként egyezik az írói gondolkodással, mégis érdekel a válaszod. Mint ahogyan az is, hogy mennyire vagy átíró, újraíró, csiszolgató prózaíró.

Inkább azt untam, amikor a Semmi kis életeket úgy konferálták fel, hogy az eddig újságíróként ismert szerző első regénye. Az újságíró sokat izeg-mozog, folyton a világ lepedőit emelgeti, az író meg inkább azon pihenne, távol a zavaros, sokszor ellentmondó zajoktól. Persze néha tud tanácsot adni az újságíró is az írónak, de mostanság mintha fordítva történne. Az író korrektúrázza ki a túl slampos, túl trendinek szánt mondatokat, gesztusokat.
Sajnos, túlontúl is sokat szöszölök. A Semmi kis barokkossága is nagyjából ennek tudható be. A jelenlegi kötet új darabjainál, de főként a most készülő regénynél már arra figyeltem és figyelek, hogy helyenként megmaradjon az első fogalmazás nyersessége is. Mert az is tud igaz lenni, ha nem is annyira kidolgozott. A zuhany alá sem állunk be szmokinggal.

Ami a nyersességet illeti, A Jóisten novelláiban is meg-megakasztja az elbeszélői hangot – nem csak ritmusában – egy-egy rövid mondat, a szókimondásával, vagy éppen más nyelvi környezetből származó meglepő voltával. Mintha szándékosan vinnél be egy-egy mélyütést a történetet már-már önfeledten élvező, gyanútlan olvasónak.

Lehet, hogy ezzel akarom felébreszteni a szendergéséből. Mert az sem jó, ha túlzottan behúz valakit a szöveg. Ha olvasóként elveszti a fékeket és ellensúlyokat, és csak a liheg a nyomomban. Meg hát figyelmeztetni is akarom: itt nem a nyomorúságunk idilljéről van szó. Ez nem gobelin: itt nincs cuki Hold, és nincsenek kövér csillagok a semmi fölött. Meg hát nem lehet eltartott kisujjal fröccsözni az utca végi kocsmában. Jó, ha tudja az ember, hogy mikor kell a földre köpni. És a hőseim ezt tudják. Ők tanították meg nekem is.

Azért a címben mégis csak nagybetűvel nevezed meg a mindenhatót, s a történetek fölött is ott lebeg, ha nem is kegyelem, de valamifajta sejtelem.

Mert reménykedem. És azt szeretném, ha az olvasó se veszítené el a hitét. Hiszen a kegyelem nem veszett el végképp, sőt: emberi gyarlóságaink beismerésével valahogy egyre közelebb kerül. Bízom abban, hogy a hősiem, miután felemeltem a képzeletbeli tollam, miután megszakítom a történetüket, a maguk módján meglelik azt. Hazatalálnak. És húzzák magukkal azokat is, akik meghallgatták őket. Ilyen értelemben Krasznahorkainak a legfelszabadítóbb novellája Az utolsó hajó. Amikor hiszek a feloldozásban, mindig azt találgatom, hogy az apokalipszis színeiben úszó Budapestet hátrahagyva, vajon hova mehettek azok, akik megmenekültek.

És akkor mindehhez képest, ha elképzelnéd magadnak az olvasót, aki A Jóisten megvakult című könyvet tartja a kezében, ki volna az?

Egy nagyon megértő embert képzelek el, akit nem rettent el az, amit lát és felismer. Aki hagyja, hogy a szöveg segítsen neki a megfelelő kérdések megfogalmazásában. És aki nem fél válaszokat keresni, amikor a szöveg már magára hagyja. Egyedül, a sötétben.

Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul – novellák – Libri kiadó, 2014.

A fényképeket Zsankó László készítette.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top