+ Irodalom

Akkor én most tök hülye vagyok?

VanderMeer

VanderMeer mindeddig szinte semmit nem árult el az X-Térségről, illetve amit mégis, az csak összezavarta az olvasót.

Jeff VanderMeer: Fantomfény, Agave, 2014, fordító: Bottka Sándor Mátyás, szerkesztő: Fehér Ildikó, korrektor: Czene István, a borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund, 322 oldal, ára: 3180 Ft

Ha egyszer elindultunk egy úton, kutya kötelességünk végigcaplatni rajta, még akkor is, ha közben már ezerszer elátkoztuk magunkat azért, hogy egyáltalán belevágtunk a vándorlásba. Valahogy így vagyok én Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájával, melynek előző két kötetéről, az Expedíció és Kontroll címűről már írtam egy-egy szösszenetet a Librariusra. Aki elolvassa őket, láthatja, hogy kezdeti lelkesedésemet a második rész bizony alaposan lelohasztotta, mégis nagyon vártam a befejezést, mely Fantomfény címmel nemrég meg is jelent. Vártam, mert VanderMeer annyira összekuszált, olyan sűrű, misztikus köddel vont be mindent és mindenkit a történetében, hogy egyszerűen muszáj volt végre megtudnom, mi lesz ennek a Twin Peaks-es hátborzongatásnak a vége. Vajon képes-e a világ nagy magazinjainak kritikáiban máris egekig magasztalt szerző olyan befejezést, megoldást kreálni, ami tényleg homloklebenyen taszajtja az olvasót?

Hát… most már tudom a választ.

A Déli Végek-trilógia első kötete rendkívül izgalmas, hihetetlenül erős feszültséget generáló mű. Az X-Térség rejtélye egyszerre tudományos, fantasztikus és mélylélektani durranásként indul. A négy nő rémes, fogvacogtató kalandjai ezen az eltorzult, embertelenül kifordult, buja tájon, melyről szinte semmit nem lehet tudni, csak azt, hogy felfoghatatlanul idegen, tényleg Stephen King-i élményt nyújtottak.

Ezután jött a második, Kontroll című kötet, ami bizony alig volt több, mint ama népszólásban szereplő, gyomor… akarom mondani zúzarontásos liba hátrahagyott potyadéka. A Déli Végek új igazgatójának lelki görcseit végigszenvedni szinte fájt, az unalomtól folyton lecsukódni akaró szememet épp csak nem gyufaszállal kellett feltámogatnom.

És most itt a harmadik, befejező rész, Fantomfény címmel. VanderMeer mindeddig szinte semmit nem árult el az X-Térségről, illetve amit mégis, az csak összezavarta az olvasót. Két fő helyszínének egyike a világítótorony, ahol tűzvész, mészárlás, szörnyek, pusztulás nyomait találja az, aki arra jár, no meg egy halom naplót (a korábbi expedíciók résztvevőinek feljegyzéseit, melyekről sosem derül ki, miként és miért kerültek oda). A másik helyszín a „torony”, ami valójában egy lyuk (tehát a világítótorony inverze, tükörképe), mely a föld mélyébe nyúlik, s melynek lépcsőin leereszkedve világító mohából (?) kirajzolódó, bibliai hangulatú szövegeket olvashatunk a falon, amiket egy emberből mutálódott, felfoghatatlan létforma irkál szakadatlanul. A harmadik kötet feszültségét leginkább az adja, hogy VanderMeer különleges írói technikával alkotta meg. Nem egy, de számos mesélő mondja el a maga történetét. Annyi, hogy olykor bele is lehet zavarodni abba, vajon épp ki beszél, főleg, mert a szerző továbbra sem szereti a személyneveket (az első kötetben is csupán a foglalkozásuk szerint jelölte a szereplőket). Így aztán olvashatjuk a világítótorony őre, a biológus, Kontroll, az igazgató (aki nem azonos Kontrollal, mivel annak elődjeként töltötte be ugyanazt a posztot, plusz ő volt az első rész pszichológusa is – ha jól értettem –, ráadásul nő, tehát helyesebb lett volna „igazgatónőnek” fordítani), az igazgató(nő) helyettese (az igazgatónő leszbi barátnője) gondolatait, visszaemlékezéseit.

A történet egyébként a harmadik kötetben ismét felpörög, izgalmassá válik.

Immár nyoma sincs (na jó, ez nem teljesen igaz) a második rész álmatag lelkizésének, sőt, az olvasó olykor alig győzi kapkodni a fejét, annyi új infót kap. Infót, ami egyre inkább összezavarja, félre- és megvezeti, szétcincálva korábbi, már biztosnak vélt elméleteit a rejtély megoldására, miközben új gondolatok, lehetséges végkifejletek magvait veti el. Múltban és jelenben, a külvilágban és (főleg) az X-Térségben szaladoznak, csoszognak, menekülnek, osonnak, botladoznak a szereplők, miközben dús ökofilozófiai fejtegetésekbe merülnek, s egyik parás látomásból a másikba csúsznak.

Ez a könyv olyan, mint egy végeláthatatlan és kibogozhatatlan rémálom (magyarra átültetni is az lehetett: talán épp ezért van, hogy a Déli Végek-trilógia három különböző fordító keze alól került ki, s ez a harmadik sikerült a legjobbra). Az idegenségről, az abszolút elidegenedésről és az ebből törvényszerűen következő magányról szól ez a történet, melyben az író végül olyan szürreálissá teszi a világot, amiben emberként élni már képtelenség.

Kb. ennyi az, amit a Déli Végekről sikerült megtudnom. Ahogy már a második kötet olvasásakor is sejtettem, nincs valódi feloldás, megoldás, lezárás, bár akad egy, szinte mellékesen odavetett, Final Fantasy: The Spirits Within-szerű magyarázat a történtekre. Ám VanderMeer végül épp úgy a vörös függönyös házba terel minket, miként anno David Lynch tette a Twin Peaks utolsó részében, s mi mélyen hallgatunk, mert szégyelljük hangosan feltenni a kérdés: csók’lom, akkor én most tök hülye vagyok, amiért nem értem ezt a regényt, vagy csak szimplán át lettem verve?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top