Jeff Vandermeer Expedíció, Kiadó: Agave, Fordította: Török Krisztina, 176 oldal, 2980 Ft
Sosem értettem, hogy Franz Kafka kultikussá vált regényét, az Átváltozást miért nem kezeli valós helyén az irodalomtörténet, azaz miért nem ismerik el róla, hogy színtiszta science fiction. Persze nálunk ez a műfaj mindig is lenézett „rétegirodalomként” volt jelen a köztudatban, amit csak a gyerekek és a „fura”, „nem teljesen normális” felnőttek olvasnak. Bezzeg Kafka! Igaz, hogy egy olyan emberről írt kisregényt, aki arra ébred, hogy óriás rovarrá változott, s ettől kezdve nem mozdulhat ki a szobájából, ám ezt az irodalomtudósok avantgarde jelképrendszernek tekintik (az is), így „mentve” ki Kafka művét a sci-fi kategóriájából.
Mindez az Agave kiadó új trilógiájának első kötetéről, Jeff Vandermeer Expedíció című regényéről jutott az eszembe. A történet vérbeli sci-fi, és mint azt a műfaj 21. század eleji kívánalmai megkövetelik, egyben az emberi psziché, a „mélylélek”, a tudatalatti sötét bugyrainak misztikumba hajló felderítése is.
Vandermeer regénye igazán különleges utazásra hív. Valahol a Földön (talán ott – nincs egyértelművé téve) létezik egy hely, amit úgy neveznek: X Térség. Különös, „elvarázsolt”, az Esemény (mikor is megjelent, létrejött, megteremtetett, lezuhant, feltört a mélyből? – nem tudni, de szétáradt, s azóta is növekszik e terület) óta emberek által lakatlan táj, ahol a növény- és állatvilág gyönyörű, vad, buja birodalma terül el. A történet elején négy nő (mivel a szerző egyáltalán nem használ személyneveket, a magyar nyelv pedig – ellentétben pl. az angollal – nem különbözteti meg nemeket a személyes névmás eltérése által, magyarul: nálunk az ő lehet férfi és nő is, így azt, hogy négy nőről olvasok, végül csak a kötet hátsó borítójának fülszövegéből tudtam meg) hatol be az X Térségbe. Ha az olvasó jártas a sci-fi műfajában, azonnal a Sztrugackij fivérek klasszikussá vált, zseniális regényére, a Stalkerre gondol: Vandermeer stílusa erre alaposan rá is erősít! Bár nem olyan jó és élvezetes, mint az orosz fivéreké, és határozottan érezhető benne a nagy elődök „lenyomata”, azért koppintásnak, utánzásnak mégsem mondanám. Inkább arról van szó, hogy a téma egyszerűen ilyen stílust kíván és kész.
Amit a kötet első lapozgatásakor rögvest érthetetlennek találtam, az a magyar kiadó által eszközölt címváltoztatás. A mű eredeti címe Annihilation (Megsemmisítés) ugyanis minden értelemben jobb, izgalmasabb, történethűbb és kifejezőbb, mint a meglehetősen unalmasan ható Expedíció. Hogy mi szükség volt a változtatásra, az tán örökre az X Térség rejtélye marad. Az X Térségé, ahol a már említett négy hölgy épp a 13. expedíció személyzetét adják – szerencsétlen szám. Feladatuk, hogy kiderítsenek valamit arról, mi ez a fura, a világ többi részétől elkülönülő terület, ahová besétálni sem lehet csak úgy, hisz az expedíciókat is csak bonyolult (és kicsit sem részletezett) eljárással képesek a tudósok „behelyezni”. A négy nő (a biológus – ő a mesélő, továbbá az antropológus, a geodéta és a pszichológus) tehát megérkezik és kutatni kezd – bár amit tesznek, az inkább ötletszerű kóválygásnak hat. A korábbi expedíciók gyakorlatilag szinte semmilyen eredményt sem értek el: némelyik tagjai megőrültek és egymást mészárolták le, másokat talán valamiféle szörnyek öltek meg, míg akadt olyan is, akiknek tagjai megmagyarázhatatlan módon egyszer csak otthon teremtek, ám nem emlékeztek semmire, és miután érzelmi zombikként tengődtek még néhány hónapot, végül meghaltak.
Tény, hogy az X Térségről szinte semmilyen tudással nem bírunk a könyv elején, s ez később sem változik túl sokat: ahogy egyre őrültebbé, szürreálisabbá, misztikusabbá lesz a történet, úgy válik egyre izgalmasabbá és érthetetlenebbé is. További tény, hogy a fordítás bizony lehetne jobb, ám az események sodrása, a Zóna… bocsánat: az X Térség olykor horrorba hajló misztikuma ezt sokszor feledteti.
Jeff Vandermeer új regénye tehát nagyon is érdemes a figyelemre, és mivel a trilógia két hátralévő kötete állítólag még idén megjelenik, nem is kell túl sokat várnunk a rejtélyek megfejtésére. Addig is reménykedjünk, hogy annak hangja nem egy kipukkanó lufira fog emlékeztetni.
