Csobánka Zsuzsa: „Iszunk, iszunk, s én hallgatom”
(Lembergi levelek 3.)
A harmadik nap időutazás, a harmadik az ős Kaján napja. Mindkét felolvasás egy-egy régi színházban van, az első megint Párizs, mintha a Piaf-filmben lennénk, valamikor a ’20-as évek elején. Sanzonoktól indulunk, és az ukrán „3+2”-ig jutunk el, ez az az este, amikor megértem a barátom, hogy vidéki esküvőkön mindig bekövetkezik az a pillanat, amikor absztinens létére az üveg után nyúl. Amikor a gondosan megterített asztal csupa zsírfolt, maradékok állnak halomban a terítőn egy-egy hirtelen mozdulat nyomán, középen a szépen elrendezett üdítő-bor-víz-kombó helyett üres üvegek állnak tanácstalanul, és a vendégek is sokkal hangosabbak, nyoma sincs a kezdeti visszafogottságnak, zavarnak. Szóval van, amiben nincs országhatár.
Mindez reggel indul, a kontinentális reggeli mellett kicsit durvának találom a felkínált töltött káposztát, de nem öncélú a terítés, van, aki háromszor fordul érte. A repeta után együtt indulunk a vásárba, jönnek a felolvasások, a közönség nem tolong, de legalább van, az is valami. A Les Kurbasban megállt az idő, bár kívül tatarozzák, belül romokban hever a színpad, a folyosó és a lépcsők is. El sem hiszem, ami történik, a nézőtéren állva látom, hogy a páholyokban ott ül maga Jézus, hatalmas izzó szemekkel leskelődik a félhomályban. A lépcső tetején egy másik arc, mellette maszkok, fotók és relikviák, hamar megtalálom az ikont, van Mária is. Egymás mögött állnak hatalmas paravánokra festve, a sorukra várva, hogy most mi lesz, ha közben odakinn újragondolnak mindent.
Az első beszélgetésre a moderátor zihálva érkezik, Sanyi nem győz mentegetőzni, pedig ez az a város, ahonnan nem lehet elkésni, lehuppan a székre, belecsap, aztán az első tíz percben, amíg Károlyt hallgatom, azt nézem, mennyi víz fér meg egy emberben. Mert Sanyiról ömlik a víz, ez már a második nap, hogy a mellettem ülő, álló férfiről patakokban folyik, és tűr, gyöngyözik a homloka, a sötétkék ing lassan fekete lesz, és tudomást sem vesz róla, majd este megköszöni, hogy visszahoztam az életébe a nyelvet. Zavarba hoz, nem is nagyon tudok vele mit kezdeni, pláne, hogy az én világomból most hurcolkodik ki nagy erőkkel, és arra tanít, jobb lenne hallgatni sokszor, mint folyton félrebeszélni.
A pécsi ösztöndíjról kérdeznek, a balomon Ostap, az ukrán szerző, akinek a Pécsi Íróprogram jelentette az első külföldi utat is az életében, és örömében már a vonaton nagy erőkkel elkezdett magyarul tanulni. Megint belátom, mennyire fontos, amit Károly és Enikő csinál, ahogy időt és helyet teremt alkotni, és Pécs tényleg egy csoda, közben az is kiderül, bizonyos helyek mindannyiunkat megszólítottak. Míg én a székesegyház előtt futottam esténként, Ostap céltalanul járta a várost, emlékszem, mennyire nehéznek tűnt eleinte ez a semmi-lét, aztán végül mégis ez hozta a nyugalmat. Nekem is, neki is. Közben azon gondolkozom, hogy ugyanabban az ágyban aludt, ugyanazon a széken ülve írt, ugyanazt a tányért mosta el, hogy mit jelent a tér-közösség. Jelent-e bármit, maradt-e bármi belőle a konyhában vagy a polcok között.
A Prága kávézó előtt újabb jelenés, a bejáratnál lévő Svejk szobornál mindenki megáll, meghúzza a szobor ujját, aztán megsimogatja a fejét, nem hiszem el, amit látok, egymás után két férfi érkezik, és bevárják egymást, húzzad, simogassad, aztán gyerünk tovább. Mondja Sanyi, hogy ez itt így szokás, a szobrok élnek, valamit kell a halottak testével is kezdeni, ő például a saját városában simogat meg egyet minden adandó alkalommal. Ezek után már nem kéne semmin csodálkozni, verőfényes napsütés van, a szomszédban a másik felolvasás, az valahogy fájdalmasabb lesz, pedig nem izzad senki. Csak a folyót emlegeti Sanyi, hogy tudom-e, a város alá temették, eszembe jut Szabadka és a vízerek, mert tudok hinni abban, ha egy várost nem keresztben metszi át a folyó, hanem átszövi, vagy alatta fulladozik, az szétviszi a szívet. Ez persze semmire sem mentség. Mert a Dunára kérdezve csak dadogni tudok, közép-európainak lenni egyszerre kinti és benti lét, „titok, idegenség”, „héja-nász”. Nem értem, miért tülekedik Ady. Rég eltemettem magamban, most mégis az ő szavait érzem a legpontosabbaknak mindarra, ami van körülöttem.
Marad még idő az esti gulyás-party előtt, beülünk a zsidó étterembe, a pincérfiút szórakoztatjuk, de a végén ő hoz minket zavarba, amikor az árak nélküli étlap után még azt is felkínálja, hogy alkudjunk az árból. Ott már elszabadulnak az indulatok, Darvasival mi a nők cipőit pontozzuk napok óta, de egy csirke kiütéssel győz mind felett, ahogy az asztal alatt egyszer csak megjelenik azonmód „meztélláb”. Barnabás kifejti, a csirkék konstans flow-ban vannak, bután nézem, ahogy kapirgál, a földre hullott pászkadarabokat szedegeti. Most lennék csirke, lennék flow-ban konstans, háborús történetek helyett pászkára kattanva. A vécében falra szerelt hegedű, klezmerre topogok, Lemberg, Lemberg, lassan újra lengyelül szólalok meg, mintha a krakkói Kazimierz-ben lennék.
A magyar esten jön a „3+2”, háromfogásos vacsora, a fentebb emlegetett zsírcseppek, boszorkányszombatos sörsátor, négy sorban a padok, jönnek a beszédek. Megint eggyel több a kelleténél, megint kicsit hosszabb az éppen elviselhetőnél, mindennek az a vége, hogy a körülöttem ülők vad pálinkázásba kezdenek. Én erősen fáradok, Sanyi taglalni kezdi az ukrán helyzetet, aztán később lesz minden világos, hogy tényleg nem lehet mindent befogadni, a halottak és a harcok, a kilátástalanság egy ponton túl elviselhetetlen. Akkor veszi elő az új kiadású A kis herceget, amit én, bevallom, sosem éreztem magamhoz közel, de az ukrán illusztrátor most mégis elérte, hogy újra fogom olvasni. Lapozgatom, és nem bírok vele betelni, a madarakkal, a rókával, ahogy a csillagot nézi az égen, nehéz nap volt, pedig azt hittem, erős leszek, tartom magam, figyelek, de túl sokat hordtam magamban a kilátástalanságból össze, túl sok az ember, túl hangos a zene is. „Szent Kelet vesztett boldogsága” ez, jut eszembe Ady, tivornya, a gulyás után kukoricakása, padlizsánsaláta és a rétes, közben a borok és pálinka, torma, ginseng, körte és áfonya, de kívül vagyok most ezeken is, pedig mindenki nagyon kedves, de én csak a Hókirálynőre gondolok, hogy hogy is volt az a mese, az ukrán illusztrátor egy másik díjnyertes alkotására, amit majd másnap megveszek, mert annyira vágyom a télre és a hidegre. „Nagy torna ez, bús végtelen”, fogalmam sincs, hogy „mit ér az ember, ha magyar” vagy bármi más, hogy miféle erőket sugároznak a helyek, mit teremtek ebből én, van-e bármi, amit nem. De hiányzik a nevetés.
Az előző részek:
