Temetés
Oklánd felől temetővel kezdődik a falu.Széles az út, sok autó, de kerül hely. Felköltöm Tündét, elszenderedett hátul. Hó nincs, a bejárat sáros. Széles szárú fekete nadrágom alatt túrabakancs. Tündét ölben viszem a ravatalozóig. A bejáratnál eldőlt fűz keresztben. Átlépek rajta. Próbálok a füvön járni. Mint a szivacs, ahogy rálépek.
Kis terem, mindenki bent már. Köszöntöm a rokonságot. Megkönnyebbült arcokat látok. Tünde látványától mosolyra húzódnak a szájak. Csicsereg kedvesen.
– Halkabban – csitítom.
Megállok anyám mellett az első sorban. Állok összekulcsolt kézzel. Tündét kettőnk közé emelem. Zárt koporsó a terem közepén, rajta mama leánykori neve. Nem hallom a prédikációt. Tündével társalgok. Halkan, gesztusokban értekezünk. Nem szeretném magára hagyni. Mit kezdjen ötéves lányom a koporsó látványával és bibliai idézetekkel?
Igen, dédimama benne fekszik.
Igen, pihen, nem fáj neki semmi, nyugtatom.
Megnyugszik.
A család is. Apám mosolyog, hunyorog Tündére a szemközti padról. Anyám sírdogál, Csilla öleli. A plébános röviden, kevés áhítattal beszél.
Lefoglal a lányom. A sír felé tartva igyekszem úgy ölelni magamhoz, hogy ne sározzon össze csizmájával. Frissen ásott, agyagos, sárga földhalom a gödör mellett. Gumicsizmás sírásók. Nem dobok rögöt a koporsóra. A fekete gránitkövön frissen felvésve a hiányzó évszám.
Gyerekként szerettem a temető csendjét. Nyári éjszakákon, felkerestem dédnagyanyám sírját. Sose kérdezték másnap, merre jártunk, hol mulattunk. Reggel kelni kellett. „Aki éjjel legény, az nappal se legyen lepény!”, hangzott a szabály.
Tata halálakor felkerült a sírkőre mama neve, születési éve, vonal. Nem szívesen járok a domboldalba. A vonal és mögötte az üres fekete márvány, ami vésőre vár, elrettent az emlékezéstől.
A sír fölött a fúvós zenekar tata iránti tiszteletéből hosszan fújja a szomorú dallamot. Koszorúkat halmoznak a keretre.
Apám indul elsőként a lejtőn a kocsihoz.
– Add ide az unokámat! – kéri Tündét az ölemből.
Tünde nyújtja a karját. Apám ölében hátraveti a fejét, szemébe néz. Nevet. Apám a lefelé vezető, legkevésbé csúszós ösvényt részletesen magyarázza. Tünde figyelemmel hallgatja, nézi, hová lép tata. Intek anyámnak, hogy indulok utánuk. Visszabólint, hogy rendben, a toron találkozunk. Neki még van sírnivalója. A fűzágat odébb hajtotta valaki, nem állja utam kifelé. Gyökerestől kifordult a nedves talajból.
A parókia ebédlőterme tele ismeretlen emberrel. Néhány fekete nő asztalunkhoz lép, részvétet nyilvánít. Fogalmam nincs, ki kicsoda, látni akarnak. Pörköltet szolgálnak fel krumplipüré, káposzta. Iszom fél pohár pálinkát. Tündéről lehúzom a csizmát. Hideg a lába, sorba mindenki kézbe veszi, melegíti. Remek étvággyal eszik. Az asztalunkhoz fiatalok gyűlnek, Csilla és Viola együttérző barátai. Vasile is itt van. Románul beszélünk a kedvéért.
– Milán otthon maradt Haikkal? – kérdi Csilla.
Lehunyt szemmel bólintom, hogy igen. A fiam egy temetésen vett részt, apám apjáén. Nem tudta felejteni. A padló réseit kaparta kanállal, öreg tatát betettük a föld alá, mondogatta. Nincs túl sötét, kérdezte. Gyújtsunk neki villanyt. Kicsi volt, alig három éves.
A ház meleg, a tűz nem aludt ki. Otthonos hangulat. Természetes hangon szólunk egymáshoz. A rekamié összecsukva. Ledőlök a kanapén, amin anyám őrizte mamát. Becsukják az ajtót. Tudják, hogy fáradt vagyok. Levetem a fekete nadrágot, sáros az alja. A cserépkályhában lobog a tűz. Egy órát pihenek indulás előtt. Becsukott szemmel fekszem, magamra terítem a pokrócot.
Tünde süteményt kóstol, kínálják válogatott étkekkel. Csukott ajtón át hallom.
– Most ebből nem kérek többet – mondja komoly hangon. – Mámá azt mondta, nem egészséges.
– Csakugyan? – kérdi Dezső.
– Igen. És mámá tudja.
– Attól te még egyél, amennyi jól esik – biztatja nagybátyám. – Csilla sütötte.
– Ennyi esett jól – hallom. – Most vizet kérek, borvizet, ha van.
– Homoródi megfelel, kisasszony? Vagy boltit kér, csípős vizet? Mindkettőt hoztam – kérdezi apám, a vízfelelős. Szorgalmasan töltögeti a palackokat zsákszámra, amikor anyját látogatja. A legjobb borvízforrás útba esik.
– Megfelel – válaszolja Tünde.
Könnyű a családunkban hercegnőnek lenni, gondolom magamban, s állig húzom a takarót. Az ablak alatt kocsi zúg el.
Tata látta épülni az aszfalt utat. Kiült a kapu elé a ferde padra, figyelte, amint a markoló hatalmas kupájával vízelvezető árkot ás mindkét oldalon. Lenyűgözte a gép látványa, ahogy oszlopot, kábeleket kerülgetve dolgozott. Szász stílusú, magas kapuk között gödrös, döcögős út kanyargott. Eső után tele tócsával, száraz nyári hónapokon megtöltötte az udvart fehér mészkőporral. Ősszel alig tudtuk lemosni a szőlőről. Ha elviharzott egy teherautó, szorítottuk a szemünket, szánkat, próbáltunk nem lélegezni, amíg oszlott a porfelhő.
Mama mondogatta: „sohasem érjük meg, hogy a faluban jó út legyen.” S lám. Mind megéltük, gondolom félálomban.
Hamarosan ezen az aszfalton gurulok lefelé. Hazafelé.
