Vasárnap
A Lakni vagy nem lakni a haldokló mamánál című történetben nincs kérdés többé. Dezső és anyám laknak Almáson. Két ember kell. Jó testvérek, ritkán kapnak hajba.
Nagynéném újra üzent Szovátáról, a tömbház földszinti lakásából, hogy küld Dezső helyett valakit, mert neki néha haza kell mennie. Ki kell főzze a pálinkát, mert a gyümölcs penészedik. A kiadó szobákat nincs ki rendezze. Ezt még valahogy benyelik. Hatszáz lej két éjszakára, ennyitől esett el tegnap. Nagynéném, bár idén tölti az ötvenet, nem mozog. Nem képes szobákat megmutatni, vendéget kalauzolni, nem képes felkelni.
Anyám dühös, ha idegenről, nővérről kerül szó a mama mellé. Anyám képes elvégezni a munkáját két pisiltetés között, én maradtam hát, aki Dezsőt váltja egyszer a héten. Határozottan kértem, amikor szóba került, hogy a család tartsa szem előtt anyám nyugalmát, ahogyan ő dönt, úgy legyen. Meggyőztem őket, megyek, ha szükséges. A munkámhoz csak áram kell, internethez tűrhető a térerő rögtön a mama lábánál az ágy sarkában. A gyerekek dolgát Haik intézi, zeneóra, úszás és karate edzésre. Ha akarja. Ha tudja.
Napok, s csak amíg Dezső otthon intézi, amit más nem intézhet. De lehet, hogy anyámon kívül mindenki igényli a szünetet. Anyám az egyetlen, aki csak mama mellett érzi jól magát. Apám a legboldogabb. Az év első napjaiban hívogatott telefonon, hogy ő épp most megy le tejért. Másnap, hogy a boltok még mindig zárva, de valaki hoz házhoz tejet és így kapott. Ismerem a napirendjét. Ebédel, utána lefekszik, délután iszik, és a pince, a garázs meg a szemközti bolt között rója köreit. Tévét néz. Sokat. De ezek az öregek már csak ilyenek.
Nagymamám nem néz tévét. Nem érdekli semmi a betegségén kívül.
Húsleves finom illata csap meg a lépcsőház ajtajában. Szóvá is teszem rögtön, köszönésképpen. Dezső ennyit mond:
– Vasárnap van. Liba fő benne. El is hiszem, hogy jó illata van.
Csakugyan. Vasárnap húslevesnek kell lennie. Húsleves, almaszósz és püré.
Almást a Homoród pataka szeli ketté teljes hosszában. Nagyanyám ludat tart. Soha kacsát, némarécét. Libát, mert szapora jószág és finom. Mindig két tojót, télen őrzi őket a ganci. Tavasszal a ganci megy a levesbe, ne bolonduljon meg a lányok hiányától, ne zargassa a két ülő ludat. Egyik a kemence alatt a kicsi kertben, másik a tyúkpajta alatti rekeszben, elkerítve a hátsó udvaron.
A tojásokat mama tintaceruzával számozza, a nannyó házában gyűjti, ott hűvös van. Miután letojtak, elosztja a két lúd alatt. Egyik nem költ eleget, mama haragszik a szürke lúdra. „A szürkét ősszel levágom, mert nem ül a tojáson eleget”, mondja.
Máskor a ganci a hibás, nem jó a magja, csak kiabál és bottal kell miatta hátramenni a vécére, mert szípós. Tavasszal minden nap gyarapodnak a pipikák, így becézi nagyanyám a pipéket. Beszél hozzájuk, ládába gyűjti a bársonyos, fecsegő fiókákat, kukoricadarát kapnak bekeverve vágott fűvel. A pipék nyakukat nyújtva társalognak egymással, a mamával. Amikor mind kikelt, a ládából kikerülnek az udvarra. Két anyalúd vigyázza őket. Az is, amelyik rosszul költött, és ősszel vége. Nem tud róla. Süvölt nagyanyámra, amikor egyenként elszedi a kicsiket, bal lábukon a bal úszóhártyát ollóval bevágja. Ha a szomszéd csapattal keverednének, könnyen felismerje ki-ki a magáét.
Ami a mama ágya körül történik, anyám használati utasítást ad. Mesélj neki, ha szívesen hallgatja, mondja. Mama füle visszatűrődve a párnán, ahogy rám néz. Ha lehetne, meg kéne mossuk a haját, mondja. Nem tűnik elhanyagoltnak, de még jobban belesüppedve az ágyba, mint karácsonykor. Anyám mondja:
– Most fordítottuk meg Dezsővel. Kifáradt nagyon. Adtam fájdalomcsillapítót.
Fáradt vagyok, elnyúlok mellette az ágy belső felén, lábtól, a párnákon. Párna akad elég. Keresem a lábát a pokróc alatt, simogatom, súrolom. Amikor feljebb ülök, megfogom a kezét. Ejti le maga mellé. Mesélem a magyarországi utunkat részletesen. Próbálom magammal vinni, kivenni az ágyból, ami nyomja, ha csak addig is, amíg tart bennem a szusz. Közben oldalra fordíttatja magát. A szemén látom, hogy követ, velem van. Nem grimaszol sokat, pedig a legkisebb mozdulatra is irtózatos fájdalom hasít a nyakába, karjaiba. Néha mondja, hogy ehhe. Vagy pislog. Régebben olyankor mindig csóválta a fejét vagy bólogatott mellé.
Anyám a konyhából figyel.
Mama érdeklődéssel hallgatott kisgyerek koromban is. Almás kertjeiben, mezőin nőttem fel, Csíkban csak az iskolát jártam.
– Megyünk haza, Almásra – szólt anyám pénteken. Almás maradt az otthona. Csíkszeredában csak lakik. Utálja a hideget, a ködöt. Nyáron, ha borús az ég, már fázik. Falun vasárnap estig akad tennivaló, s az ételt is innen hordtuk el. Órákig pakoltunk a kertből, pincéből, kamrából. Nem vendégnek jöttünk, de mindig úgy fogadtak. Nagymamám volt a ház körül a főnök, osztotta a tennivalókat. Nagyapám a mezőn dirigált. Soha nincs megállás.
Délután néha ledőlt a nyári konyhai ágyra. Besprézte a legyeket, kiszellőztetett és húsz percig hallgatta a falióra ketyegését. A sötétítő mellett keskeny sugárban szűrődött be a nyári nap. A kredencet, ajtókat, bútorokat ő festette újra évről évre. Saját maga meszelte a házat, hengerelt mintát a falakra. Sosem értettem, körben, a plafon alatt, hogyan tudta a csíkokat ecsettel ilyen egyenesre húzni.
Sokat sír. Az orra bedugul. Tünde mondta, mikor hazajöttünk, hogy úgy látta, mintha dédimamának piszkos lenne az orra. Halkan, diszkréten mondta, szinte súgva. Azt válaszoltam, képzeld el, ő sem tudja egyedül kifújni az orrát. Négyéves kislányom bólintott, ment dolgára.
A hajmosás elmarad. Amikor mozdítják, kimegyek a konyhába. Szegény mama. Kivárják, amíg nagyon fáj a fekvés, hogy vállalja a mozgatás gyötrelmét. Kéri, súroljam meg a lábát. Jó óra hosszat gyúrom, kenegetem, masszírozom. Izmai renyhék, puhák. A bokája, lábszára éppen, mint az enyém.
Már tinédzserként látnom kell, alkatilag teljesen rájuk ütök. A tükörben mindig szögletesnek találtam a fenekem, vastagnak a combom és dülledtnek a hasam. Anyám is pocakos, de őt nem zavarja. Sőt, egy orvos régen nyugtatta derűsen, hogy a hasi zsír védi a hólyagját a felfázástól, amivel mindig baja volt. Megnyugtatja ez a védelem. Örök életében sokat adott az orvosok szavára. Én nem tudok belenyugodni. Mindig behúzott hassal járok.
Végigmérem Dezsőt, ahogy támaszkodik a csempekályha mellett. Pocakos, mint mi. Nagymama hasa most rendkívül nagy. Puffad, böfög. Valahonnan az emésztőrendszerből indult a baj. Sava nem volt hetvenig, feleli kérdésemre. Óvatosan tapogatózom. Szeretném tudni, amit csak az ultrahang mutatott volna meg. Oda már nem vitték, mert a CT után nem állt lábra többé.
A beteggel az elsődleges daganat végez, a csontáttét csak hab a tortán, mondta az orvos anyámnak. Senki nem tudott róla, hogy mamának bármi baja lenne. Az ebédnél jókat böfögött, de megszoktuk és nem zavart senkit, hiszen család vagyunk. Talán engem egy kicsit, de nem az illetlensége, inkább szokatlansága miatt. Legtöbbször vele szemben ültem az asztalnál vagy mellette, ha az ágy sarkára kuporodva őriztem a tűzhelyet. Egyszer a tányéromra néz, miközben már pakolja el az asztalt. Látja, hogy mindjárt abbahagyom az evést és így kérdi:
– Azt megeszed vagy kapjam be én?
– Kapja be! – válaszoltam és jót nevettünk mindannyian.
A krónikus refluxból is lehet rák. A céklalevet nem bírja inni. Nyelési problémája soha nem volt. Apám anyjának például ez a baja. Nem tud enni, nem tud nyelni. Jön vissza az étel, mondogatja. Ő még valahogy elvan magában. Fenn van, mozog. Kimegy a vécére. Nagy dolog.
Nem számítunk rá, hogy mamák közül az almási az első. Szentléleki nagyapám igyekezett leghamarabb elmenni, nyolcvanhetet töltött. Apám higgadt szarkazmussal kezelte a dolgot. Láthatóan várta, hogy megszűnjön a kényszerű látogatások sora. Engem csak akkor – nagyapám halála körül – bosszantott apám tüntető ateizmusa.
Mama még most sem hiszi el, hogy vele ez történt. Nem tudja elfogadni. Sem felfogni.
– Negyedik hete fekszem – mondja siránkozva.
Nekem többnek tűnt. Ő napra pontosan tudja. Orrhangon sírdogál és emlegeti, hogy mennyi mindenkinek varrt. Varrónő volt. Név szerint mondja, kinek mit varrt, hány menyasszonyi ruhát, hány kosztümöt. Most ez él benne erősen. A hófehér menyasszonyi ruhák csipkéi, selyme.
Hallgatom, meséljen, remeg a gyomrom. Nem tudok vele menni.
