Bertók László: Ott mi van? – Magvető kiadó, 2014 – 116 oldal, keménytábla, védőborító – ISBN 9789631431773
Ott mi van? Kérdezik a görögök. Kérdezi Csorba Győző. Kérdezi a virágot áruló, nyolcvanhárom éves néni a piacon. Tényleg, mi van ott? Semmi? Minden? Isten? Isten-semmi? Isten-minden? Nem tudom. Nem tudjuk. Van-e ennél értékesebb nem-tudás? Van-e ennél komolyabban vehető? Bertók László Kossuth díjas költő új, Ott mi van? című kötetében kísérletet tesz a körülírásra, az itteni világ eszközei használódnak fel a nagy titok felderítésében, a Pokol vagy Menny kapujának kirajzolásában.
Felelősek vagyunk az életünkért. Felelősek vagyunk a halálunkért nem különben. Bertók-kalauz figyelmesen figyelmeztet bennünket a sorompónál, a túlon túl kezdődő világ területe felé biccent ebben a nagy fogyatkozásban.
Érdemes a borítónál elidőznünk egy afrikai achát csigafarknyit. A fekete-fehér – vélhetően tenger – hullámain alig kivehető árnyék, talán egy emberé lebeg. Úszik az árnyék a víz felszínén. Gondolhatjuk, hogy ez az alak hason fekszik a hullámok közt, s a feje lefelé, a mélybe bámul. Oda-mélybe, lefelé. Ki van a víz tetején? Mi van a víz alatt? Melyik az érdekesebb? Melyik a lényegesebb? Bertók László manipulálja a tekintetünket, a figyelmünket. A testtől, a tárgyaktól a halálig. A haláltól visszafelé a testig és a tárgyakig. A szemünkbe lát.
Bertók kötete rosszul érezné magát és venné részben zokon, ha simán az öregkori versek rugalmatlan megszólítása kísérné, s mint egy öreg lemez, most és mindörökké itt megakadna. Nem menne tovább. Semmi pánik! Továbbmegyünk. Bertók László verseinél az öregség tünet, háttéranyag, nem eredendő ok. Recsegne a könyvön az elnevezés, mint egy balatonszemesi szocreál üdülő, vagy egy térdbetét. Bertók versbéli öregsége Arany János öregségével rokonítható. Van benne derű, benne van az iróniában. Régi, fiatalos recept. Sose jön rosszul. Sose lesz tőle rosszul az ember. Humor, sötét árnyékban. A költő az árnyékról beszél, humorosan, tisztán.
Bertók László halálnyelven beszél, az életért. Életre való ez a nyelv.
Az Ott mi van? három nagy ciklusba rendezett versei közül kiemelkednek a terjedelmileg legrövidebb verseket tartalmazó harmadik ciklus kétsorosai. Epigrammaszerűen, haiku-időben, a tömörség előnyeit mértéktelenül kihasználva, a lényegnél maradt beszélő figyelmességével tájékoztat Bertók László a körülről. A körülötte megformálódott eseményekről és hatásokról, a fizikálisan jelentkező tünetekről. „Amennyit az óra mutat, akkora vagy./Mért akarod átugrani árnyékodat?” „Neve nyugdíjas, foglalkozása beteg,/ha nem tud szakmát váltani, belegebed.” A második ciklus a Bertók költészetében korábban jelentkező kihagyásos-versek világát hozza vissza. Kihagyásos versek, kihagyásos sorok, miközben nem hagy ki semmit. Minden a helyén van. Olyan, mint a teremtés. Egyben nem látjuk az egészet, mialatt azt vesszük észre, hogy nem hiányzik belőle semmi.
„Vagy a józan ész? Az így úgy a vég?/A mindent befedő semmi? A por?/Az, ahogy megpróbálsz repülni még,/s elszáll a perc belőled, amikor?” Ki kérdez ennyire pontosan? Szókratész, Seneca, s pécsi helytartójuk, Bertók László.
Békétlen költészet ez, nem hagy békén. S teszi mindezt helyesen és jól, mint általában a nagy, jelentős költészetek. Mint Vörösmarty, aki egy bukott, legyőzött szabadságharc szellemével volt kénytelen szembenézni. Bertóknál a múlandóság durva bája a tét, a szembesített alak. Komoly feladat, komoly olvasót igénylő kötet az Ott mi van? „Állni a szivárgó gázcső közelében…”.
