Ketten is behívót kaptak az ukrán hadseregbe a beregszászi társulatból, amely Zelei Miklós Zoltán újratemetve című tragikus, groteszk darabját adta elő a Gyulai Várszínházban.
Meg se billen az ember a koporsóban, pedig áll, mint egy csónakban, és a rokonok néha szédítő sebességgel fordulnak vele Zelei Miklós Zoltán újratemetve című darabjában. A flex, mint a vajba, vág bele a paradicsomoshal-konzervbe. A határőr-parancsnokság irodája kerekeken pördül-fordul. A harapófogók egy kattanással nyírják el a nézőtér és a színpad közé kihúzott szögesdrótot, amint ennek eljön az ideje. Az előadás vége felé már jócskán esik az eső, a nézőtéren ülők ernyőket nyitnak, kabátot tartanak a fejük fölé, a színpad csúszós lehet, mégsem esik el a kerékpáros. A pap kezében – benzinnel öntötte le magát – minden egyes gyufaszál meggyullad és ég, ahogy kell, pedig nem vihargyújtót használ. Minden tárgy, eszköz és fegyver kézre esik, működik, munkál ebben a történetben, csak az ember küszködik azért, hogy a helyére kerüljön. Pedig ahol van, onnan aligha mozdulhat.
A darab, ezt jó néhány utalás egyértelművé teszi, Kisszelmencen játszódik, amelyről a szerző írt A kettézárt falu című könyvében. Szelmenc 1920-ig a magyar királyság része volt, aztán egész Kárpátaljával Csehszlovákiához került. Az első bécsi döntés után megint Magyarországé lett. A második világháború után a Szovjetunió nyugatabbra tolta határát, magához vonta Kárpátalját. A falut a főutcán kettéválasztották, Nagyszelmenc Csehszlovákiának jutott, Kisszelmenc pedig a Szovjetuniónak. Családok szakadtak szét, hosszú ideig nem is érintkezhettek egymással. A Zoltán újratemetve című dráma 2010 novemberében jelent meg a Székelyföldben. Zelei a 49 évesen elhunyt egykori erdélyi ellenzéki gondolkodó, neves külpolitikai szakértő, Lőrincz Csaba emlékének ajánlotta. Az előadást a lehető legilletékesebb társulat, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház adja elő, a rendező Vidnyánszky Attila, a díszlet és a jelmez Alekszander Belozub munkája.
A tragigroteszk főhőse halott. Zoltánovics Zoltán (Rácz József) – a magyartól idegen, az oroszban szokásos apai nevet Kárpátalján hivatalosan használták – utolsó kívánsága az, hogy menyasszonya, Kapusi Júlia (Tarpai Viktória) mellett temessék el. Kézfogójukat egykor annak rendje és módja szerint kihirdette a szószékről a plébános, a leánykérő menet el is indult, a fiút azonban elvitték málenkij robotra. Amíg odavolt, meghúzták a határt, menyasszonya odaát rekedt, szó sem lehetett többé házasságról. Miután a kiváló borjúgondozóként megdicsőült szovjet magyar ember, Zoltán meghal, a menet elindul a koporsóval a határhoz, és a sokfelől összesereglett rokonok, élükön Pártszekretár Jancsival (Szabó Imre), az elhunyt testvérével és Pásztor Elemér plébánossal (Tóth László), bíznak abban, hogy átvihetik a halottat. Az illetékes tiszt, az Afganisztánt megjárt Izumrud Abdullovics Szultannuradov major (Ivaskovics Viktor) kinyittatja a koporsót, keltegeti a halott embert, megbotránkoztatva a rokonságot. Akár meg is engedhetné a temetést, mégsem huny szemet, és el is magyarázza, miért. Lehet gyűlölni, de nincs sok különbség közte és a rokonok között. Ahogyan ő egy álomszerű jelenetben Afganisztánban meghalt segédtisztje, Lityinant Glubinko (Sőtér István) koporsójába pakolja az ópiumot, később Pártszekretár Jancsi is csempészni próbál testvére koporsójában. A rokonságot csak az az egyetlen kötelesség tartja össze, hogy egy halott utolsó kívánságát illik teljesíteni. Különben kész csoda, hogy összeálltak, együtt billegnek jobbra és balra a koporsóval, annyira különböző a nyomoruk. Igazán egyszerre csakis akkor mozdulnak, amikor a határőr (Krémer Sándor) fegyver fog rájuk, vagy a levegőbe lő. Azt, hogy végül sikerül teljesíteni az utolsó kívánságot, és a két fiatal egymás mellé kerülhet végre, legalább a halálban, látjuk. Mégsem biztos, hogy ez a valóság, inkább csak valaki képzeletében játszódott le. Bárhogyan is volt, bele lehet borzadni, mi lesz az élőkkel. Mert úgy látszik, a kisembert meg tudja úgy nyomorítani a történelem, hogy már a szabadság sem segít rajta. Csak a halál? Zelei jellegzetes, folyton jelenlévő fekete humora erős fundamentum, máskor maga a szúrós drót, vagy magas őrbódé, ahonnan le lehet nézni. A néző, ha már hozzászokott kivételezett helyzetéhez, választhat magának kedvenceket a degenerált lelkek közül. Az enyém a táncoló Lenin-kép, és Pártszekretár Jancsi, aki egy alkalommal kijelenti, hogy ő látta Gagarint, nem az Isten.
A produkcióról a tavalyi első, zsámbéki előadás után azt írta a Magyar Narancs, hogy látszik rajta, készül, az egymást követő etűdök még nem állnak össze egésszé. A Gyulai Várszínházban tartott augusztus 5-ei előadásról a színpad mögött Vidnyánszky Attila azt mondta, alakul. A gyulai közönséget, ezt láthattuk, feltétel nélkül megnyerte.
– Otthon is be kellene mutatni, jó lenne végre egyszer úgy látni, hogy előtte nem kell átjönni a határon – mondta Balogh János, aki Nagyszelmencről jött el megnézni az előadást. A falu önkormányzata kisbuszt küldött a gyulai bemutatóra. –Én Zsámbékon is, itt is megkönnyeztem. Azt nem tudhatom, hogyan érez egy kívülálló. Mi ebben éltünk. Ha valamit el akartunk mondani a szögesdrót túloldalán élő rokonoknak, tényleg dalba kellett foglalni, a kishatárőr csak a kiabálást tiltotta, az éneket nem, mert nem értette.
A darabot a következő idényben budapesti Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán lehet látni, egyelőre kérdés, pontosan mikor, és hogyan alakul az élet addig. A gyulai előadásra érkező kárpátaljai színészek tizenkét órát várakoztak az ukrán-magyar határon, mire átjutottak. Az előadás közben pedig, pár pillanatig egyszerre kilépve a szerepekből, elmesélték, hogy a minap ketten is behívót kaptak az ukrán hadseregbe. Az egyiket híradósnak vinnék el, a másikat politikai tisztnek. Nálunk ma már nincs ilyen, ott még ezek szerint létezik. Mi a politikai tiszt feladata ma?
Például az, hogy harcra biztasson. Szóval, ha bevonul, egy magyar anyanyelvű színművésznek kell fölvilágosítania az ukrán kiskatonát, miért kell lőnie az orosz szakadárra.
