Én láttam Gagarint, nem az Isten

Zoltán újratemetve 4

Ketten is behívót kaptak az ukrán hadseregbe a beregszászi társulatból, amely Zelei Miklós Zoltán újratemetve című tragikus, groteszk darabját adta elő a Gyulai Várszínházban.

Meg se billen az ember a koporsóban, pedig áll, mint egy csónakban, és a rokonok néha szédítő sebességgel fordulnak vele Zelei Miklós Zoltán újratemetve című darabjában. A flex, mint a vajba, vág bele a paradicsomoshal-konzervbe. A határőr-parancsnokság irodája kerekeken pördül-fordul. A harapófogók egy kattanással nyírják el a nézőtér és a színpad közé kihúzott szögesdrótot, amint ennek eljön az ideje. Az előadás vége felé már jócskán esik az eső, a nézőtéren ülők ernyőket nyitnak, kabátot tartanak a fejük fölé, a színpad csúszós lehet, mégsem esik el a kerékpáros. A pap kezében – benzinnel öntötte le magát – minden egyes gyufaszál meggyullad és ég, ahogy kell, pedig nem vihargyújtót használ. Minden tárgy, eszköz és fegyver kézre esik, működik, munkál ebben a történetben, csak az ember küszködik azért, hogy a helyére kerüljön. Pedig ahol van, onnan aligha mozdulhat.

isten

Fotó: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház

A darab, ezt jó néhány utalás egyértelművé teszi, Kisszelmencen játszódik, amelyről a szerző írt A kettézárt falu című könyvében. Szelmenc 1920-ig a magyar királyság része volt, aztán egész Kárpátaljával Csehszlovákiához került. Az első bécsi döntés után megint Magyarországé lett. A második világháború után a Szovjetunió nyugatabbra tolta határát, magához vonta Kárpátalját. A falut a főutcán kettéválasztották, Nagyszelmenc Csehszlovákiának jutott, Kisszelmenc pedig a Szovjetuniónak. Családok szakadtak szét, hosszú ideig nem is érintkezhettek egymással. A Zoltán újratemetve című dráma 2010 novemberében jelent meg a Székelyföldben. Zelei a 49 évesen elhunyt egykori erdélyi ellenzéki gondolkodó, neves külpolitikai szakértő, Lőrincz Csaba emlékének ajánlotta. Az előadást a lehető legilletékesebb társulat, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház adja elő, a rendező Vidnyánszky Attila, a díszlet és a jelmez Alekszander Belozub munkája.

isten

Fotó: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház

A tragigroteszk főhőse halott. Zoltánovics Zoltán (Rácz József) – a magyartól idegen, az oroszban szokásos apai nevet Kárpátalján hivatalosan használták – utolsó kívánsága az, hogy menyasszonya, Kapusi Júlia (Tarpai Viktória) mellett temessék el. Kézfogójukat egykor annak rendje és módja szerint kihirdette a szószékről a plébános, a leánykérő menet el is indult, a fiút azonban elvitték málenkij robotra. Amíg odavolt, meghúzták a határt, menyasszonya odaát rekedt, szó sem lehetett többé házasságról. Miután a kiváló borjúgondozóként megdicsőült szovjet magyar ember, Zoltán meghal, a menet elindul a koporsóval a határhoz, és a sokfelől összesereglett rokonok, élükön Pártszekretár Jancsival (Szabó Imre), az elhunyt testvérével és Pásztor Elemér plébánossal (Tóth László), bíznak abban, hogy átvihetik a halottat. Az illetékes tiszt, az Afganisztánt megjárt Izumrud Abdullovics Szultannuradov major (Ivaskovics Viktor) kinyittatja a koporsót, keltegeti a halott embert, megbotránkoztatva a rokonságot. Akár meg is engedhetné a temetést, mégsem huny szemet, és el is magyarázza, miért. Lehet gyűlölni, de nincs sok különbség közte és a rokonok között. Ahogyan ő egy álomszerű jelenetben Afganisztánban meghalt segédtisztje, Lityinant Glubinko (Sőtér István) koporsójába pakolja az ópiumot, később Pártszekretár Jancsi is csempészni próbál testvére koporsójában. A rokonságot csak az az egyetlen kötelesség tartja össze, hogy egy halott utolsó kívánságát illik teljesíteni. Különben kész csoda, hogy összeálltak, együtt billegnek jobbra és balra a koporsóval, annyira különböző a nyomoruk. Igazán egyszerre csakis akkor mozdulnak, amikor a határőr (Krémer Sándor) fegyver fog rájuk, vagy a levegőbe lő. Azt, hogy végül sikerül teljesíteni az utolsó kívánságot, és a két fiatal egymás mellé kerülhet végre, legalább a halálban, látjuk. Mégsem biztos, hogy ez a valóság, inkább csak valaki képzeletében játszódott le. Bárhogyan is volt, bele lehet borzadni, mi lesz az élőkkel. Mert úgy látszik, a kisembert meg tudja úgy nyomorítani a történelem, hogy már a szabadság sem segít rajta. Csak a halál? Zelei jellegzetes, folyton jelenlévő fekete humora erős fundamentum, máskor maga a szúrós drót, vagy magas őrbódé, ahonnan le lehet nézni. A néző, ha már hozzászokott kivételezett helyzetéhez, választhat magának kedvenceket a degenerált lelkek közül. Az enyém a táncoló Lenin-kép, és Pártszekretár Jancsi, aki egy alkalommal kijelenti, hogy ő látta Gagarint, nem az Isten.

isten

Fotó: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház

A produkcióról a tavalyi első, zsámbéki előadás után azt írta a Magyar Narancs, hogy látszik rajta, készül, az egymást követő etűdök még nem állnak össze egésszé. A Gyulai Várszínházban tartott augusztus 5-ei előadásról a színpad mögött Vidnyánszky Attila azt mondta, alakul. A gyulai közönséget, ezt láthattuk, feltétel nélkül megnyerte.

– Otthon is be kellene mutatni, jó lenne végre egyszer úgy látni, hogy előtte nem kell átjönni a határon – mondta Balogh János, aki Nagyszelmencről jött el megnézni az előadást. A falu önkormányzata kisbuszt küldött a gyulai bemutatóra. –Én Zsámbékon is, itt is megkönnyeztem. Azt nem tudhatom, hogyan érez egy kívülálló. Mi ebben éltünk. Ha valamit el akartunk mondani a szögesdrót túloldalán élő rokonoknak, tényleg dalba kellett foglalni, a kishatárőr csak a kiabálást tiltotta, az éneket nem, mert nem értette.

isten

Fotó: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház

A darabot a következő idényben budapesti Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán lehet látni, egyelőre kérdés, pontosan mikor, és hogyan alakul az élet addig. A gyulai előadásra érkező kárpátaljai színészek tizenkét órát várakoztak az ukrán-magyar határon, mire átjutottak. Az előadás közben pedig, pár pillanatig egyszerre kilépve a szerepekből, elmesélték, hogy a minap ketten is behívót kaptak az ukrán hadseregbe. Az egyiket híradósnak vinnék el, a másikat politikai tisztnek. Nálunk ma már nincs ilyen, ott még ezek szerint létezik. Mi a politikai tiszt feladata ma?

Például az, hogy harcra biztasson. Szóval, ha bevonul, egy magyar anyanyelvű színművésznek kell fölvilágosítania az ukrán kiskatonát, miért kell lőnie az orosz szakadárra.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!