Egy unortodox Doors-válogatás

A Doors Jim Morrisonnal kevesebb mint öt évig volt aktív és ez időszak alatt mindössze 13 kislemezt adott ki (nagylemezenként általában 2-3 kislemezre futotta). Ugyanakkor a pár évente kiadott best of lemezek nagy részére a kiadók érthető módon csak a legismertebb dalokból mernek válogatni, főleg a kislemezeken megjelent dalokból és a koncertek húzódalaiból. (Nem számoljuk ide a nem teljes életművet feldolgozó válogatásokat, ahol valamilyen okból csak pár lemezről tudnak számokat választani.) Pedig az ismeretlen dalok között is ugyanúgy érdemes kutakodni, mert nem várt kincsekre bukkanhatunk.

Vajon milyen lehetne egy olyan best of, amire tilos rátenni a mindenki által ismert számokat? Biztosan fura lenne egy olyan Doors-válogatás, amin nincs rajta a Light My Fire, vagy a People Are Strange, de a vállalkozás nem lehetetlen.

Ha időrendben haladunk, az első Doors-lemezről a legnehezebb obskúrus slágert választani, erről szinte mindegyik instant klasszikussá vált, még a 11 perces The End is gyakran szerepel a válogatásokon (általában váltásban a hasonló hosszúságú When The Music’s Overrel). A sorból talán a Take It As It Comes lóg ki, amit mindössze 1-2 válogatásra tettek fel, pedig a refrénje azonnal ragad.

A második lemeznél már könnyebb a szelekció, ott van kapásból a második dal, a hipnotikus You’re Lost Little Girl, amelynek úgy folynak egybe a különböző részei, mintha sosem lenne vége a dalnak, aztán meglepően hamar mégis véget ér. Hasonlóan jó választás lehet az örök B-oldalas Unhappy Girl, vagy a zordabb megszólalású My Eyes Have Seen You.

Az 1968-as Waiting For The Sun lemezen szerepel az emelkedett Wintertime Love, de innen jó választás lehet a Spanish Caravan koncertváltozata is. Következő lemezüket (Soft Parade) a kritika és a közönség is vegyesen fogadta, pedig remek dalok itt is vannak: az epikus címadó, vagy az erőteljes Wild Child.

A következő lemezükhöz tartozó kislemezükön viszont például fordult a kocka: a B-oldalas Roadhouse Blues jóval ismertebb lett, mint a kiemelt és amúgy kiváló You Make Me Real. Erről a lemezről pedig kiváló nyugvópontot is választhatunk, ez az első albumról lemaradt, éteri szépségű Indian Summer. Az utolsó lemezről pedig kissé adja magát a Crawling King Snake című blues-standard Doors-átirata, amely dalt már a kezdetek óta játszották a koncerteken.

A képzeletbeli válogatás dalai tehát:

1. Take It As It Comes