+ Zene

Mi a jobb: Legendaként meghalni vagy továbbélni?

Idén lenne hetven éves Morrison úr, aki a mai napon halt meg 43 éve. Emlékére egy üveg whisky helyett most a 27-esek hírhedt klubjának túlélőit hajtjuk fel.

Idén lenne hetven éves Morrison úr, aki a mai napon halt meg 43 éve. Emlékére egy üveg whiskey helyett most a 27-esek hírhedt klubjának túlélőit hajtjuk fel. Körkérdés: Vajon jobb legendaként meghalni vagy azért éljünk tovább?

A huszonhetesek klubja - Nyugodjatok Örök Rockbékében.

A huszonhetesek klubja – Nyugodjatok Örök Rockbékében.

A huszonhetesek klubját nem kell túlzottan bemutatni – legutóbb három éve, Amy Winehouse brit kontraalt énekesnő alkohol-túladagolás okozta halála miatt vették elő a témát. Azokról a zenészekről van szó természetesen, akik 27 évesen haltak meg, így írva legendát a fiatalon elhunyt és fantasztikusan tehetséges zenészek földalatti Bibliájába. A kört eredetileg a mai napon elhunyt Jim Morrison, valamint az 1969-ben eltávozott Janis Joplin, Jimi Hendrix, Lewis Brian Hopkins Jones avagy Elmo Lewis (a Rolling Stones egyik alapítója) és Alan “Blind Owl” Wilson (az American Blues és a Canned Heat énekese) alkotta. Az ötös trió 1969 és 1971 között halálozott el különböző okokból: Jim Morrisont a fürdőkádjában találták meg (halálának oka ismeretlen, de azért erős a gyanú egy fincsi heroin- vagy kokaintúladagolásra), Joplint hotelszobájában herointúladagolással, Hendrixet szintén hotelben, saját hányását lenyelve fulladás és barbitúra tartalmú altatószerrel, Elmo Lewist egy úszómedence alján, drogtól és alkoholtól tönkrement szívvel,  Alan Wilsont pedig altatósav túladagolással, ami akár öngyilkosság is lehetett. Ezután 25 évig relatív csönd ereszkedett a halottakra, egészen Kurt Cobain (Nirvana frontembere) 1994-es főbelövéséig. Az ő halála kapcsán kezdtek el suttogni a morbid huszonhetesek klubjáról, ami az elmúlt évtizedek zenész-oroszrulettjét elnézve adta magát, hogy megalakuljon.

Nos ennyit mára a huszonhetesekről.

Ez a cikk nem szeretné elmondani azt, amit már annyi orgánum leírt: a tragédiát, a rejtélyeket és találgatásokat, az emlékállítást. Ehelyett feltesz egy kérdést: Vajon tényleg olyan szörnyű, hogy ezek a szélsőséges életet élő, ultratehetséges és legendás művészek erejük teljében, a csúcson halnak meg? Mint a rock igazi istenei? Vagy jobb élni tovább és… kigyógyulni a drogból? A közönség delíriumából? Vagy újabb brutálisan ütős albumokat létrehozni? Fellapozzuk a rocktörténelem könyvét néhány kegyetlenül fontos fejezetnél és megnézzük, kinek-hogy sikerült 28-tól és fölfelé.

“A brit hard rock és heavy metál hetvenes évek beli Szentségtelen Háromsága”

Deep Purple Black Sabbath Led Zeppelin

Ezt a titulust kapta az a három banda, akik mind 1968-ban alakultak, végigzúzták a hetvenes évek első felét és bizonyos formában még mindig léteznek. Sorolod őket fejből? Ha nem, akkor mondjuk: ők a Led Zeppelin, a Deep Purple és a Black Sabbath. Mindhárom zenekar egy évvel az első huszonhetes halála előtt alakult és túlélte a rettegett kaszást. Nézzük, mi is lett a legendás frontemberekből!

 

Led Zeppelin

Robert Plant akkor… és most.

Robert Plant akkor… és most.

Robert Plant és Jimmy Page kasmírpapírra írták be magukat a rock legepikusabb alakjai közé. A brit zenekar frontembere, Rob Plant a zenekar megalakulásakor töltötte be huszadik életévét – és ha jobban belelapozunk a diszkográfiába, akkor valóban huszonhét éves kora körül érte el csúcsteljesítményét.A zenekar viszont egészen 1980-ig fennált és azóta többször is összeálltak (1985, 1988, 1995, 2007). Rob Plant legalább egy évtizedig volt a nők álma, egy bálványozható, hihetetlen hangskálával megáldott, vagány, vad és helyes, lobonchajú énekes, aki minden fellépéskor felrobbantotta a színpadot. Viszont őt is elérte az idő vasfoga: idén lesz hatvanhat éves a rock-fenegyerek. Becsekkoltuk, mennyit változott Rob Plant hangra és kinézetre az elmúlt negyven évben:

A magasabb akkordok nem nagyon jönnek már ki mostanában és Rob Plant egyik szexepiljének számító rezonálós-libabőrös rekedtsége átment valamiféle sima, whiskey-ző bluesénekes zugkocsmai orgánumává. Nem rossz, amit csinál, sőt. De sajnos azért ez már nem az a Led Zeppelin, akik az egyik leginnovatívabb, legmeghatározóbb és legsikeresebb rockbandának számítanak a történelemben és cirka 300 millió lemezt adtak el. A mai Zeppelin és Rob Plant nem hamis és nem is játszik rosszul, de nem remegnének a térdeim a kétezres évektől nyomott performanszaiktól.

Deep Purple

deep purple

Ők ’68-ban elkezdték, ledózerolták a rockvilágot a Smoke on the Waterrel, majd ’72-ben a Londoni Rainbow Theaterben lenyomták a Guinness rekordok könyve szerint a világ leghangosabb koncertjét. Ezután ’76 és ’84 között leálltak, majd ’84-től egészen a mai napig rendületlenül nyomják. Viszont a kilencvenes évek után kiadott albumaik – habár sok kreatív szerzemény található rajta – közel sem ütötte meg a régi dalok sikereit. A Purple énekese, a  ’45-ös születésű Ian Gillan a csúcson, hetvenkettő-és három körül lett volna huszonhét éves… Tehát itt is befigyel eléggé a számmisztika. Mai performanszaik teljesen rendben vannak, viszont szinte csak a negyven évvel ezelőtt írt slágereikből építkezik és Gillan hangja is erőltetett lett, meg elvesztette régi fenegyerekes hevét – idén is nyugodtan, kissé idősbácsisan nyomták a németországi Wacken fesztiválon.

A londoni ’72-es show viszont még mindig hátborzongatóan jó:
https://www.youtube.com/watch?v=BVcAEIsTVsw

Black Sabbath

Ozzy Osbourne akkor.. és most.

Ozzy Osbourne akkor.. és most.

Szinte neki se merek állni. A zenéjüket körülbelül az anyatejjel szívtam magamba. Olyan kilenc-tízéves koromban apám Sabbath-al és Stones-zal tanított angolul. Számomra a Sabbath olyan alapköve a rock- és metálzenének, mint a 2001: Űrodüsszeiában az emberszabásúaknak a monolit. Ehhez képest mondom el, hogy idén két lehetőségem is lett volna Sabbath-ra menni Londonban és egyszer sem tettem meg. Hogy miért? Mivel az idén hatvanhat éves Ozzy Osbourne már olyan öt-tíz éve egy hanggal elcsúszva énekel és élvezhetetlen, amit csinál. Aki 2000 óta Sabbath-ra megy, az csakis a legendáért teszi, hogy elmondhassa: én még láttam őket élőben. Mivel zenei értéke nagyon kevés maradt a Fekete Szombatnak. A zenekar próbálkozik, de Ozzy elég tragikus – ezt az is mutatja, ahogy már szinte minden koncertjén csak azt tudja százmilliószor mondani a közönségnek, hogy “Go fucking crazy”. Túl sokszor mondja. Mert már senki nem őrül meg érte.
https://www.youtube.com/watch?v=cunNDwtzD3c
Nem is kell mondanunk, hogy Ozzy is huszonhét éves volt, mikor ’75-ben a létező legmagasabb csúcson volt a zenekar. Azonban elképesztő drog- és alkoholfogyasztása miatt ’79-ben le is álltak pár évre. Viszont Ozzy, a huszonhetesekkel ellentétben túlélte – és karrier szempontjából nagyon rossz végén égeti a gyertyát. Lelkünk megnyugtatására hallgassunk bele, milyen volt Osbourne öt oktáv hangterjedelemmel a csúcson!
https://www.youtube.com/watch?v=buRc9lR4EbE

Rolling Stones

Mick Jagger akkor.. és most.

Mick Jagger akkor.. és most.

Jöjjön viszont egy nagyon kellemes pozitív ellenpélda: a Rolling Stones. A 62-ben alakult zenekar első frontembere, mint említettük, már gazdagítja a huszonhetesek klubját. Talán ezért is lehet, hogy a zenekar 43-ban született második frontembere, Sir Mick Jagger hetvenegy évesen is úgy ugrál a színpadon, mint akit valami rockgyufásdobozból húztak ki. A hangja azért változott kissé, de egyáltalán nem csúszkál, inkább csak karcosabb és kevésbé fiús lett, mint amit a Stonesban sokan úgy szerettünk. Külsőre meg szerintem ugyanúgy néz ki csak háromszáz ránccal több van rajta. De egyébként csontra ugyanolyaz ez az ember negyvenöt éve (ellentétben a kábé élve mumifikált Keith Richards-zal). És nem öli meg a legendát. Nagy grat lovaggáütött Jagger!

De azért nézzük meg, hogy nyomták pajkos-szétesett, vagány és egoista rockerekként huszonhét éves korukban…
https://www.youtube.com/watch?v=tIe8YXLqXJQ

Iggy Pop

 

Iggy Pop akkor.. és most

Iggy Pop akkor.. és most

Az egyetlen nem egészen rock, hanem inkább némileg protopunk versenyzőnk Iggy. A negyvenhetes születésű amerikai énekes és dalszövegíró először az Iggy and The Stooges (majd később csak The Stooges) zenekarban zúzta szét a normákat és tette magát az ikonikus frontemberek legjei közé. A punkzenekar 1967-ben alakult és 1974-ben oszlott fel (számoljuk csak, épp huszonhét volt Iggy, mikor szétmentek!). Ezután kivételesen sikeres szólókarrierbe kezdett, de megtartotta a régi, zúzósabb nótákat is. Iggy Pop-nál pontosan ellentétes tendenciát figyelhetünk meg: nem égette porig a gyertyát, hanem sokkal inkább az az énekes lett, aki már a kezdetektől benne volt. Meg merném kockáztatni, hogy hatvanhét évesen jobban nyomja most, mint huszonéves nerd korában. Azért itt mi is zúztunk volna – főleg a színpadon!
https://www.youtube.com/watch?v=XUF3J6BrQjM
Régen a Stoogesban pedig így nyomta a kifogástalan punkritmusokat – FOREVER A DOG!

Guns N’ Roses

Axl Rose akkor... és most.

Axl Rose akkor… és most.

A ’85-ben alakult rockbanda Axl Rose vezetésével bombaként robbant be a metálszívű zenei életbe és létrehozta a glam rockot. ’87-ben jöttek ki az Appetite for Destruction-nel, amihez fogható rockalbum szinte nincs is a történelemben: a számok fele mind sláger attól a naptól kezdve, hogy megjelent egészen eddig a percig. Axl Rose-t a legnevesebb orgánumok többször is neveztek minden idők legjobb rockénekesének hihetetlenül különleges hangszíne és energikus performanszai miatt. Ez a videó egyetlen számon át mutatja meg, hogy változott az énekes hangja (és itt nem csak életkorról, drog- és alkoholhasználatról van szó, hanem valószínűleg arról is, hogy nagyon megterhelő a hangszálak számára így és ennyit énekelni):
https://www.youtube.com/watch?v=eCe8C0Cz6-w
Axl-ből szinte semmi nem maradt. Ki ez a böllér? Mi ez az erőtlen, karakterét vesztett hang? Az Appetite for Destruction turnéján volt Rose ’27-éves: és körülbelül az is volt a csúcs. Az elmúlt húsz évben számtalanszor szétmentek majd összejöttek a zenekarral, de új ütős albummal nem sikerült előrukkolni. Újabb példa: a Guns-ra is azért vesz a nézők többsége jegyet, hogy büszkén mutogassa az unokának, mert muzikálisan már rég nem hozzák azt, amitől ha otthon berakom ebben a percben is kiráz a hideg.

Nem is olyan rossz dolog legendaként meghalni,

azt mondhatjuk. Úgy tűnik a hatvan-hetven- és nyolcvanas évek rockistenei ha nem hunynak el extrém életvitelükben, akkor nem marad más lehtőség számukra, mint tovább és tovább zenélni. Még akkor is, ha gyakran ezzel egy mítoszt gyilkolnak lassan, évről évre.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top