Az elmúlt években annyi álnévvel ellátott, hamis életrajzi adatokkal bőségesen felcicomázott költői életmű tűnt fel, hogy úgysem fogja senki elhinni, ha leírom: kezembe került egy osztrák báróné teljes költői életműve!
A bénítóan hihetetlen történet (számomra) az elmúlt évezred utolsó évtizedének elején kezdődött egy nyugat-dunántúli borozóban, ahová a fiatalkori alkoholfogyasztáson túl a világmegváltás szándéka vezetett. A két tevékenység közül az elsőben komoly sikereket értünk el akkoriban, s talán ennek is köszönhető, hogy az utóbbi még várat magára. Az intenzív kocsmai jelenlét – természetes módon – nem várt ismeretségeket is hozott. Messzire vivő tévutakat kellene bejárni, ha azokról a büdös alkoholistának elkönyvelt emberekről akarnék mesélni, akik akkoriban nagy számban „tenyésztek”, s kocsmákban tanyázva minden cinizmusukkal és kiégettségükkel együtt is örömüket lelték a taknyos orrú fiatalokban, akikből néha-néha ki lehetett csiholni még akár a tisztelet – hétköznapokban annyira hiányozni tudó – szikráját is. (Ne aggódjon az Olvasó, a bárónő is érkezik nemsokára!) Jó volt beszélgetni ezekkel az emberekkel, bár azt hiszem, a „normális felnőttek” közül senki nem örült az ilyen a kapcsolatoknak. Az itt megidézett kocsmatöltelékek (lehet ezt a szót is szépen ejteni) zöme már nem él, van, aki nyakát szegte a saját háza előtt a jeges lépcsőn (napokkal később találtak rá), van aki egyszerűen elfogyott-eltűnt-kikopott, s van akit a gégerák emésztett meg. Volt közöttük több is, aki néhány fröccsért az anyját is eladta volna. Na jó, ez túlzás, de azért értékes dolgok fordultak meg a puhafából összerótt asztalokon: könyvek, amiket rég nem olvastak, forgalomból kivont régi pénzek, névtelenné lett, kartonra kasírozott fényképek, kopott kitüntetések, képeslapok…
A bárónő – akkor még fogalmam sem volt, hogy kiféle – egy fröccs áztatta, talán téli, latyakos estén bukkant elő. Lapos kartondoboz, benne egy kézzel írt könyvecske, egy vékony fekete füzet és egy fénykép. Hozzá a felszólítás: adjak érte két kancsó (!) fröccsöt, különben kályhába kerül még aznap este! Nem kérettem magam sokáig, de mire átlapoztam a kötetet – jó tudni, mit ment meg az ember a lángoktól! –, addigra már csak egy kancsó fröccs volt az ára.
Azt még a nagyon füstös kocsmai homályban sem volt nehéz kisilabizálni, hogy Gertrud Egger-Tietze báróné verses naplójára tettem szert.
Utólag bevallhatom, hogy akkor, a szerzés örömén túl nem különösebben mozgatta meg fantáziámat bárónő.
A kézirat – két évtizede nálam – lappang tovább, ha költözni kell, jön velem, de nem sok vizet zavar, ha néha-néha a kezembe veszem, lapozgatom, silabizálom a verseket, a dátumokat, a helyeket. De jól van ez így? Nem kellene, most, az „internet korában” legalább annyi tiszteletet megadni a bárónőnek, hogy kicsit körbeszimatoljak, ha már a versei nem ejtettek rabul?
A más irányú feladatok és a jóra való restség mellett is gyülekeznek az adatok, valami kirajzolódik az elfeledett bárónő alakjából. A versek mellett Gertrud asszony mindig megjelöli a megírás helyét, idejét és gyakran még a versírás apropóját is. Ez sokat segíthet, hiszen ennek kapcsán már el lehet indulni, ki lehet deríteni „valamit”… persze, ha volt közöttük olyan neves személy, akiről megtudható valami a világneccen.
Gertrud asszony apját viszonylag könnyű azonosítani, hiszen a hozzá szóló születésnapi vers biztossá teszi, hogy Emil Ernst August Tietze osztrák geológus a keresett személy, aki 1845-ben született Wroclaw-ban (akkor Breslau) és 1931-ben hunyt el Bécsben. Természettudományi és geológiai tanulmányokat folytatott szülővárosában és Tübingenben, majd Bécsben helyezkedett el a Geológiai Intézetben. Munkásságának kezdetén Galíciában, Sziléziában, Észak-Morvaországban végzett felméréseket, később expedíciókkal eljutott Kis-Ázsiába is. 1877-től az intézet vezető geológusa, 1902-től a Geológiai Intézet igazgatója.
Szóval a kedves papa nem számított „kishalnak”, de rá – túl a saját jogán – fia miatt is emlékeznek: Heinrich Franz Friedrich Tietze, akinek nevét a matematikusok ma is használják a Tietze-tétel, a Tietze-transzformáció és a Tietze-gráf összefüggésében. Gertrud asszony fiútestvéréről érdemes megjegyezni, hogy Schleinz-ben született, ott, ahol az elveszett költőnő a legtöbb versét írta. Feltételezhetjük, hogy abban a házban, aminek rajza a napló elején található.
Gertrud asszony családi viszonyairól kideríthetjük még, hogy egyik lánytestvére – hárman voltak lányok – Wilhelm Petrascheck (1876-1967) geológushoz ment feleségül és a stájerországi Leoben-ben élt.
Lassan sikerül színes hátteret varázsolni a bárónő mögé. Miközben róla még mindig szinte semmit nem tudunk, azonközben egyre élesebben rajzolódnak ki a kapcsolatai. Egy ritkaságokra, kéziratokra szakosodott neves bécsi antikvárium olyan képeslapokat kínál, melyeket Marie Eugenie delle Grazie(1864-1931) írt a XX. század harmadik évtizedében a bárónőnek. Eugenie delle Grazie nevét akár ismerhetnénk is, hiszen velencei származású atyja – Cäsar Delle Grazie (1817–1873) – Bánátban volt bányaigazgató, amikor lánya megszületett. Később a Bécsben élő és németül alkotó írónő több művét is lefordították magyarra. Jelentős alakja lett az osztrák irodalomnak, és köreibe tartozott egy időben az „antropozófiás” Rudolf Steiner is. Persze, ha többet tudnánk Eugenie delle Grazie műveiről, az nem biztos, hogy közelebb vinne minket Gertrud Egger-Tietze bárónéhoz, akinek sem születési, sem halálozási évét nem sikerült még fellelni. A napló mellett talált fényképet 1926. szeptember 20-án dedikálta delle Grazie – az azt sem tudjuk mennyivel fiatalabb – Getrud asszonynak.
Frissítés 2017-ben:
Székely László apátplébános időközben kiadott feljegyzéseinek függelékeként megjelent Életrajzi adattár szerint:
EGGER Lipótné, bárónő, sz. TIETZE Gertrúd (Bécs, 1885 – Kőszeg, 1942): ausztriai származású arisztokrata, végrendeletében mindenét a kőszegi Jézus Szíve-templomra hagyta.
Folyt. köv.
