Jó, hogy nem haltam meg, mégpedig olyan körülmények között, amelyek mesébe illők. A meglepő az, hogy ez valóság. Mert engem megkergetett egy orrszarvú. Az életemért szaladtam, szerencsére nem egyedül, a férjem futott mögöttem. Később azt mondta, azért maradt le, mert annyira szeret, gondolta, hogyha elér minket a hatalmas állat, először őt támadja meg, és majd megbirkóznak, mint férfi a másikkal. Talán a Tarzanban volt ilyen jelenet, erre most így nem emlékszem, meg őszintén mondom, tényleg nagyon erőteljesen futottunk. Amennyire csak kitelt tőlünk. Jelezni szeretném, hogy az orrszarvú a valóságban sokkal nagyobb, mint mondjuk az állatkertben, a biztonsági ablak mögül nézve. Sőt, már láttam gyerek-orrszarvút is így bezárva, rács mögött, kultúrált, civilizált körülmények között, és igazán kedvesnek tűnt. A mama és a gyereke is. Így együtt. Szimpatikus állatok. Füvet rágcsáltak, még integettem is nekik, és szóltam a gyerekeimnek, hogy kövessék a jó példámat, integessünk mindnyájan a bájos orrszarvú anyukának kisgyermekével. De amikor mondom, ott állt előttem a nagy állat a Chitwan Nemzeti Parkban, Nepálban, egészen véletlenül, mert higgyétek el, tényleg nem direkt kerestem a közelségét, csak sétálni indultunk egy ottani erdész kíséretében. A férjem már épp rá akart gyújtani, mert a túra közben egészen ellazult, olyan otthonos volt a környezet. Jó levegő, kellemes nyári szellő, csodás bozótosban tapostuk ki magunknak az utat. Nekem ugyan a kísérőnk már első pillanatban kicsit furcsának tűnt, mert egy hatalmas bambuszbot volt nála, és csak annyit mondott, jól jöhet ez még, mármint a husáng, meg azt is megkérdezte, hogy nincs e nálam egy másik trikó, mert a pulóverem nagyon világos. Ennek a jelentőségét persze csak később értettem meg, hogy pont az én szürkésfehér fölsőmre ugranak az orrszarvúk. De akkor ezt még nem tudtam. Ez volt az első alkalom az életemben. Tehát, ott tartottam, úgy képzeljétek el: „Lazán sétálsz, iszonyatosan jó fejnek tűnsz magad előtt, mert megvalósítottad életed nagy vágyát”. Baktatsz a férjeddel Nepálban a világ egyik legszebb természetvédelmi parkjában, ami egyébként akkora, mint Magyarország, tehát azért el is lehet benne tévedni, ezért is kellett a kísérő. Sőt, sétánk közben már terveztük, hogy elkezdünk ráhangolódni a megvilágosodási programunkra „Becoming enlightened”, mert hogy hamarosan egy kolostorban elsajátítjuk a helyes légzést, ami rendkívül fontos a tiszta elmeállapothoz.
Titokban azt reméltem a pranayama gyakorlatoktól, hogy a férjem végre abbahagyja a dohányzást is… De minden másképp alakult. Mert túl világos volt a trikóm.
Feltűntem az orrszarvúnak. Egyszerűen nem értem, hogy miért kellett ennek így történnie, hozzám képest Rubin Viola nyugodt, kiegyensúlyozott életet él. Otthon ül a székén, és drukkol a Fradinak a szerelmével. Vagy éppen puszilkodnak, ha nyer a csapat. Mi pedig az életünkért rohantunk. Egy pillanat műve volt. Mint egy filmben: „Sétálsz. Gondtalanul. Egyszerre csak zajok. A kísérő int, álljunk meg. Balra fordulok. Ott áll az orrszarvú. Nem egyedül. A picijével. Egymásra nézünk a férjemmel. A kisgyermek iránt érzett aggodalom számunkra is ismerős. Tudom, mit gondol a szülő. A kísérő felemeli a botját, másik kezével int: Fussunk!” Még soha így, ennyire nagyon. Valóban az életünkért.
Amikor végre biztonságos helyre keveredtünk, első dolgom volt, hogy felhívjam az édesanyámat: „Képzeld, mi történt?! Egy orrszarvú! És megkergetett! Majdnem meghaltunk! Úgy futottunk az életünkért. De te jól vagy, ugye?”. A telefonban hirtelen néma csönd lett. Azt hittem megszakadt a vonal. Néhány másodperc múlva anyám köhécselő hangját hallottam: „Ma megjöttek az eredményeim. Áttét. Még három hónapot mondanak”.
Fuss! Az életedért fuss!
