+ Irodalom

Csendélet – Szécsi Noémi: Gondolatolvasó

Szeretem azt is, hogy lezáratlan a regény, bár ez nem meglepő egy trilógia második része esetében.

Szeretem azt is, hogy lezáratlan, bár ez nem meglepő egy trilógia második része esetében… – Kiss Nóra Titanilla kritikája.

Szécsi Noémi új regényét olvasva ne olyan gondolatolvasót képzeljen maga elé a kedves Olvasó, aki nagy összpontosítás közepette kiolvassa a fejünkből a gondolatainkat. Olyat képzeljen el, aki egy érzékszerve híján megtanulja a jelelést, a szájról olvasást, az emberi test rezdüléseit és ezáltal a körülötte élőket, viselkedésüket, természetüket tanulmányozza, és élesebben látja őket, mint ők saját magukat.

Ez a gondolatolvasó a Nyughatatlanokból megismert Bárdy Fülöp, aki ezúttal a háttérből kilépve főszereplőként és narrátorként jelenik meg. Az előzményeket leíró regényben Fülöp még kicsi volt, süketségében sem lehettek egészen biztosak, ám állandó szótlansága, és hogy orvostól orvosig vitték, hogy kiderüljön, mi a baja, sőt még hipnotizálták is szegényt, rányomta a bélyegét az amúgy sem túl biztos lábakon álló családi boldogságra. Most az immár felnőttkorba lépő Fülöp mesél családról, iskoláról, utazásról, szerelemről, csendben élt életről, a világról, melyet ő egészen másként ismer, mint mások. Nővérével, Titával elszakadva az anyjuktól és a megszokott élettől, váratlanul az apjukhoz kerülnek, aki magyar birtokára viszi őket, de a két gyerek itt sem találja meg az otthont, vándorlásuk még nem ér véget. S miközben Tita színésznői álmokat szövöget, addig Fülöp megfigyel és tanul. Megtanulja hogy az élete nem olyan, mint másoké, soha nem is lesz, mert egy olyan korban él, melyben a szellemidézés, a halottakkal való társalgás rendben van, unatkozó háziasszonyok bevett szokása lett, de az, hogy valaki nem hall, nem beszél elfogadhatatlan, ezáltal az ilyen ember nem egyenértékű másokkal, és akár még cirkuszi látványosságot is csinálhatnak belőle, ahogy a kislányból a Nyughatatlanokban. Ennek tetejébe még ott van a szülői szeretet nélkülözése, a szerelmi szenvedés, az irigység, az egykedvűség, majd a háború idején az éhezés, a fagyoskodás és a félelem.

Mégis úgy gondolom, Fülöp bizonyos értelemben pozitív hős, még ha szeret is szenvedni, aki a többiekkel szembeni hátránya ellenére is jobban eligazodik a világban, és kevésbé sajnálja magát, mint például a mártír szerepben tündöklő anyja, a mindent túldramatizáló, hisztériás rohamokban fetrengő nővére, vagy az apja, aki képtelen megemészteni, hogy a fia nem olyan, amilyennek ő szeretné. Fülöp mégis elboldogul: jelel, szájról olvas, próbálkozik a beszéddel, és ismerkedik a világgal, de legfőképpen önmagával.

Több okból is szeretem ezt a regényt: rögtön azzal kezdeném, hogy van benne némi rejtély. Az olvasó ugyanis nem tud mindent, de a szereplők sem, a szerző viszont igen, és nagyon jól és jókor hallgatja el, amit el kell hallgatnia, és mondja ki, amit ki kell mondania a kellő hatás érdekében, miközben egyáltalán nem hatásvadász. Azt is mondhatnám, hogy innen nézve a Gondolatolvasó a kimondatlanság regénye, hiszen számos dolog marad homályban, mégsem kelt hiányérzetet az információk visszatartása. Inkább olyan érzetet ad, mintha a szerző bízna az olvasójában, hogy a kellő pillanatban az majd úgyis megérti, összerakja a képet, ahogy Fülöp is összerakja magának a világot sok-sok jelből és gesztusból. Jó példa erre Fülöp és Tita hirtelen távozása Nizzából, melynek oka a két gyerek számára sem világos, és az olvasó sem tudhatja még, mire ez a nagy sietség, de az a pillanat is eljön, mikor kiderül, mi állt az utazás hátterében. Említhetném még a Damamó kiléte körüli bizonytalanságot, akit egy ideig csak az tud beazonosítani, aki olvasta a Nyughatatlanokat, vagy Bébé terhességét, még ha csak rövid ideig nem világos is Fülöp számára, hogy a lány már nem olyan ártatlan, mint amilyennek egykor ismerte.

Szeretem, mert fenomenológiai szempontból is izgalmas. Ha a regényben nem lenne több annál, hogy Fülöp miként fedezi fel a világot, hogyan észlel és értelmez, ha csak ennek a leírása lenne az egész, már úgy is bőven érdemes lenne elolvasni. De több van benne, mert ezen túl szól még az emberi természetről és gondolkodásról, toleranciáról, és éppen ezért aktuális regény. Különösen tetszik, hogy nem didaktikus, pedig témájából adódóan könnyen lehetne az.

Végezetül pedig szeretem azt is, hogy lezáratlan, bár ez nem meglepő egy trilógia második része esetében. De ebben a lezáratlanságban leginkább azt szeretem, hogy úgy érzem, annak ellenére, hogy a Gondolatolvasó Fülöp regénye, Fülöp története valójában csak itt kezdődik el igazán, az utolsó mondattal.

Várom a folytatást.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top