Küzdelmeimet a kultúrában kialakult divatok ellen 43 éve akkor kezdtem el, amikor karácsonyra megkaptam első lengyel zenét tartalmazó lemezemet. Azóta egyre távolodom a fokozatosan sekélyesedő közízléstől: minden téren! (Libisch Károly írása, a képen: Hot Jazz Band)
Megszoktam lassan, hogy az általam keresett zenék nem kaphatóak a honi lemezboltokban, a rádiók nem az én zenéimet játsszák, s az azóta eltelt év alatt csak az ország koncertéletében következtek be pozitív változások. De például – hogy csak 1 magyar életműre hivatkozzak! – Szabó Sándor gitáros tevékenységének átlagfogyasztóra tett hatása vagy a médiák hozzáállása az 1985-ben megjelent első, róla szóló cikkem óta alig változott.
Mintegy 28 éve kezdtem a sajtó becserkészését szinte senkit sem érdeklő – vagy legalábbis kisebb népszerűségű, ismertségű – művészekről szóló irományaimmal, már mint dzsezkutató! Szabó Sándor akkori munkássága bemutatása mellett az első komolyabb Amadinda-interjú, Szabó Gábor-cikkek és könyv, Dudás Lajosról írt összefoglalások mellett az engem érdeklő, általában a perifériákon megszólaló zenékről írtam, először a hagyományos szakkifejezések használatával, majd egyre inkább fonetikus átírásban (sokáig a Rockinform-ban is). Aztán a perifériák hangjairól szóló tudósítások – mexikói progresszív zene, Lois Viktor, Project Urbana, Yoch’ko Seffer stb. – rajongásom után néhány év sajtószünet következett. Mintegy 10 év kihagyás után 4 éve újra aktívabban írok, de már csak fonetikusan.
Kezdem talán avval, hogy – olvasómhoz hasonlóan – én sem tudok néhány, a magyar sajtóban megjelent olyan „magyar” kifejezéssel mit kezdeni, mintreport, career, sound, kompiláció, wanted, unplugged, booklet stb. Ezek olyan kifejezések, melyeknek van megfelelően pontos, magyar megfelelője. Abban a szövegben, ahol sok a külföldiül – elsősorban angolból származó! – leírt szó, kifejezés, egyszerűen túlolvasok, és nem kutatom (már) azok értelmét. Legalább 20 éve már nincs meg bennem az a romantikus hozzáállás, amivel pl. éveken keresztül a Filmkultúra című folyóiratot olvastam: olykor egy mondatban háromszor is kinyitva az Idegen szavak és kifejezések kéziszótárát. Mára már nem veszek kivagyiul megírt lapokat, és nem olvasok olyan cikkeket, ahol nem magyarul szólnak hozzám! Viszont ha körülnézek a magyar sajtó, a magyar közélet területén, divatból, sznobságból olyan szavak garmadájával találkozhatok, aminek a jelentését alig értem, vagy aminek egyáltalán semmi értelme nincs. S ami még nagyon fontos: értelmezés-zavaró mivoltuk mellett nem felelnek meg a magyar nyelv kiejtési, ragozási szabályainak sem. Ráadásul mindez azért is szörnyen bosszantó, mert sok esetben e szavaknak van pontos magyar megfelelőjük (a fent már említettek közül: sound, unplugged, booklet stb.).
De mi is ez a fonetikai mánia? Mi értelme van? E kérdések feltevésekor eszembe jut George Orwell 1984 című regénye, ahol arra külön hivatal állíttatott fel, hogy újbeszédül készüljenek a újságok, könyvek, s amely nyelv állandóan változó lévén egyfajta történelmi/kulturális lepusztulást (is) eredményezett a folyamatosság megszakadása miatt. A régi nyelvül tudók ugyanis hiába emlékeztek az egyes események valóságára (legalábbis annak általuk megélt/megtapasztalt részére), tapasztalataik egy része átadhatatlan volt újbeszédül – s különben sem lehetett régiül megszólalni! Bár e fonetikai szóalakok és az orwelli újnyelv – különösebb erőlködés nélkül is! – párhuzamba állíthatóak az én mániámmal, a dolog azért mégsem ennyire egyszerű! Sajnos, a zenei szakszavak nagy részének nincs tisztességes magyar megfelelője! Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy az ilyen, külföldiül írt s a magyar nyelv kiejtési, toldalékolási, ragozási szabályaira fittyet hányó szavakat az újságírók szinte laponként, de az időben előrehaladva egészen biztosan más-más értelemben – azaz ugyanazt a kifejezést olykor homlokegyenest eltérő zenei megnyilatkozások leírására – használták, használják. S ez már a zenét értelmezni, megérteni vágyó olvasót/hallgatót is zavarhatja. Ennek a problémának a megoldására, a nyelvi és tartalmi ellentmondások, visszásságok feloldására született meg annak a rendszerezett forma- és stíluslexikonnak a terve, melynek első, nyilvánosságot kapott formájával néhány olvasó is találkozhatott a 20 éve megjelent Feketére festve (Szabó Gábor gitárművész bio-diszkográfiája) című kötetem egyik fejezetében. Ebben természetesen a fonetikai átírás és a tartalmi leírás mellett az eredeti szóalakok jelentésváltozatait is megadtam. Olyan baromság viszont még véletlenül sem jutotta az eszembe, hogy neveket lefordítsak magyarra. De ahhoz is ragaszkodom, hogy latin betűs nevek alak- és ékezethelyesen legyenek leírva (az izlandi þ, a dán å, æ, vagy az ó, ñ, ţ, stb. különböző alakjai). Kifejezetten idegesít a keleti és a cirill nevek angolos átírása (és pl. a vezeték-keresztnév sorrendjének angolra változtatása!).
Bevallom, ezeket a kifejezéseket még csak nem is én találtam ki! Példaként néhány korai LGT-lemez számcímé, stb. szolgált. A dzsessz szóalak ellen viszont minden érzékem tiltakozik, mivel fonetikailag helytelen az írása és ráadásul nehézkes a toldalékolása. Ezért kezdtem dzsezt írni (dzsezzenekar, dzsezszaxofonos, dzsezszerű, stb). Először tehát volt a dzsez, majd következett számomra a rendszer kidolgozása és az egyes szóalakok megalkotása. Megcsináltam, de csöppet sem vagyok elégedett! Mostanra már csak vágyként él bennem az egyértelmű tartalommal felruházott, a magyar nyelv követelményeinek is megfelelő szóalakok megtalálása: választási lehetőségként! Nem kívánom tehát az egyes szóalakok (dzsez, fank, fanki, szamba, csacsacsa, rakenrol, ritmenblúsz, blúsz, pank, bít, földalatti-bít, rak, dzsezrak, dzsez-főáram, nyugati-parti dzsez, pank-keménymag, regtájm, regi, szambaregi, szká, kemény-rak, fekete-metal stb.) kifejezések kizárólagos használatát, de azt igenis elvárom, hogy mielőtt bárki idegenül kezdene bizonyos dolgokat leírni, gondolkodjék el egy kicsit a magyarabbul-megszólalás lehetőségén is. S e gondolkodáshoz is hozzásegíthet egy – akár kevésbé sikeres – magyarított szóalak.
Legyen ez egy fajta alternative soundja a musicpublicationnak, mindenféle ráoktrojálás és presszionálás nélkül! Viszont ki kell ábrándítanom olvasóimat: a teljes lexikon már az életemben nem készül el.
