Miért fura, ha egy nem is fiatal írót szinte rocksztárként ünnepelnek egy szerb gimiben? (Szerbhorváth György riportja)
Titovo Užicén vagy harminc éve jártam, iskolakiránduláson. A Tito előtag mára lekopott, anno azért biggyesztették oda a város nevéhez, mert 1941-ben a partizánok az első nagyobb felszabadított területen itt hozták létre az ún. užicei köztársaságot. Most az irodalmi köztársaság vendégeként érkezem Belgrádból, a sofőr mellett egy zsidó származású, félig Kanadában élő szerb író ül, hátul egy macedón írónővel pedig jómagam a szerb nyelvet gyakoroljuk. Rumenával „vetélkedünk“, vajon Macedónia vagy Magyarország-e az élhetetlenebb, legalábbis ami a politikát illeti. Egyelőre ő nyer: az új hatalom szobrok tucatját állította fel a macedón hősökről (ismerős sztori: az övéké a legősibb nép, nyelvük a legelső, Nagy Sándor macedónként hódította meg a világot etc.), náluk betiltották a pálinka- és az ajvár főzését az udvaron, de pénzbírságot kap az is, aki odáig merészkedik, hogy a lakás teraszán szárítja frissen mosott gatyóját vagy bármi mást. Ezt még elképzelni is nehéz, nemhogy überelni.
Ezernyi irodalmi fesztivál van Európa-szerte, nehéz őket összehasonlítani, alapom sincs rá, de az általános tapasztalat, hogy jó részén írók olvasnak fel íróknak és szakmabélieknek, aztán jól berúgnak. Az užicei annyiban is más, hogy az esti felolvasások mellett napközben előadásokat tartanak az írók a helyi gimnáziumban. Igaz, ebben sincs semmi új, van ilyen másutt, így kishazánkban is.
A „Félúton“ fesztivál azonban több okból másnak bizonyul. Már-már festői hegyek közt fekszik a városka, de ne ájuljunk el: a városképre még a szocreál gigászi épületei telepednek rá kotlóstyúkként. Egykor a fegyvergyártás volt a majd százezer lakosú település húzóágazata, ma meg mindenütt a posztszocialista-kínai kereskedés virul a lehető legrondább formájában (Szerbiában minden harmadik „dolgozó“ valójában kereskedő). A Dimitrije Tucović néphősről elnevezett könyvesboltban – mely a tyirill betűkkel kiírt, Párizs nevezetű „plázában” kapott helyet – egy darab könyvet sem találni.
A „Félúton“ viszont arra utal, hogy Užice Belgrád és Szarajevó, azaz a szerb és boszniai főváros közt fekszik. Nyolc éve a helyi tanárnő, irodalomszervező, Ružica Marjanović és a szarajevói író, Nenad Veličković arra figyeltek fel, hogy a két országot szétválasztó Drina folyó innenső felén élő gyerekek egyszerűen nem értik a 100 kilométerrel arrébb használt szavakat (és fordítva), hogy egymásról semmit sem tudnak, sem arról, mi történt errefelé az utóbbi időkben, nem csak az irodalomban. Innen, mondhatni a semmiből/től indultak, hogy mára egy-egy előadáson százan figyeljenek az írók „hadoválására”, és az eredményt mi sem jelzi jobban, mint hogy az egykori diákok, ha csak lehet, a négynapos feszt idejére hazajönnek – én például belgrádi marketingossal és bécsi építészhallgatóval beszélgettem, akik tőlem kértek könyvajánlatot arról, vajon miért is tört ki a háború a volt Jugoszláviában. De a Belgrádba kerülő diákok is összeülnek kéthetente az egyik könyvkiadónál, s ott folytatják, amit itt elkezdtek. Ezek után azt állítani, hogy a diákok nem olvasnak, ugyan lehet igazolható állítás, de fel kell tenni a kérdést, hogy mindez vajon nem fordítható-e meg – csak éppen jó tanárok, irodalmárok kellenek hozzá…
Azaz én még ilyet nem hogy nem láttam, de elképzelni sem tudtam – hogy a gimnazisták felkészülnek, elolvassák a könyveket, és egymás szavába vágva vitatkoznak, ha a tanár kérdez. Nevetnek, ha lehet, és végül hatalmas tapssal köszönik meg az ideutazó próbálkozását. Még az enyémet is – a magyar irodalmat mutattam be talán unortodox módon, és ugyan be voltam ijedve rendesen, hisz különben sem szoktam előadni, nem hogy szerbül, valahogy itt ez is ment. Más kérdés, hogy vajon lehet-e annak örülni, hogy egy közép-szerbiai város gimnazistái csak egy magyart tudtak megemlíteni, akinek a nevét hallották: Puskást. Vajdasági magyart egyet sem (még az újvidéki származású Szeles Mónikáét sem, hisz később születtek, mint amikor őt hátba szúrták). Magyar írót viszont egyet sem. Igaz, magam sem tudnék ugrálni, ha két-háromnál több román vagy bolgár, szlovén vagy ukrán írót kéne említenem (nem hogy olvasni). Döbbenetes, mennyire nem tudunk semmit egymásról, de a fesztivál pont ebben is hézagpótló.
Az užicei siker receptje mindazonáltal nem túl komplikált. Két-három áldozatkész szervező kell (jó, és alapítványi támogatások külföldről), gimnazisták, írók, és ami talán a legfontosabb, a köztük közvetítő irodalámtanárok (itt mind egy szálig hölgy, „profeszorica“). Akik este eljönnek a felolvasásokra, ezeken is vagy kétszázan tolonganak, és két-két diák készül fel egy íróból, hogy előbb elbeszélgessen vele. S amit lehet, elolvasnak tőle – mert nem két nappal előtte kezdenek el felkészülni. Szó, mi szó, rám is pirított az a két gimnazista lány, akiket rám állítottak, mint anno a III/III a besúgókat az írókra – szinte számonkérően mondták, hogy hát sajnos alig tudtak tőlem valamit is elolvasni szerbül, csak amit küldtem, mert ők a neten sem találtak újakat. Naná, ahogyan a magyar közönséget nem érdekli a szerb irodalom, úgy vice versa, ergo a fordításoknak sincs nagy keletje, ipara, nem kevésbé támogatása.
S mint már utaltam rá, olyan tapsorkánok törtek ki néha a felolvasásokon, akár a kérdésekre adott válasz kapcsán, akár a felolvasás közepette is, hogy csak a fejem kapkodtam – a mi vidékünken ez nem megszokott. Felénk, így pl. falunk Dombos Festjén az a normális, hogy a magyartanár nem jár irodalmi estekre még véletlenül sem, abból csak baj lesz – a halott író a jó író, az már el lett olvasva, ki van jegyzetelve. Itt viszont minden élő, az előadásokon a társadalmi kérdések is előtérbe kerülnek (persze nem a direkt politizálás), ahogyan a humor is, az etnikai és nemi előítéletek, az újságírás és a Facebook, az irodalom oktatása stb.. Hm, az azért jellemző, hogy a 11 meghívott között csak egy írónő akadt, a macedón Rumena Bužarovska, aki viszont anyanyelvén olvasott fel, a fesztivál történetében először nem szerbül, csak hogy szokják a gyerekek (akiknek java viszont kiválóan beszél angolul). A Boszniából Norvégiába menekült, mostanság egy horvát szigeten és Ljubljanában élő Bekim Sejramović pedig a Huckleberry Finn kapcsán feszegetett társadalmi kérdéseket. Bekim egyébként néha szülővárosába, Brčkóba is visszatér, ilyenkor a Száván csónakázik. E város légvonalban száz kilométerre sincs Magyarországtól, de az észak-boszniai település ma „district”, amolyan városállam, ahol más törvények érvényesek (illetve pont nem): Bekim elmesélte, hogy utcájukban vagy tizenöt gyógyszertár van, és mivel minden gyógyszer szabadon kapható, hát három ország összes kábszerese odajár a szerekért.
A belgádi Dejan Ilić meg Marquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája c. regénye, azaz mi más, mint egy gyilkosság kapcsán próbálta rávezetni a fiatalokat arra, hogy olvassanak, gondolkodjanak el a társadalmi kérdéseken, miért élünk úgy és olyan szabályok között, ahogyan, mert az irodalom erről (is) szól (vagyis e regény sem egyszerűen krimi vagy szerelmi regény), és ne meneküljenek a politizálástól (a pártoktól annál inkább). De ott volt Dubrovnikból az „utolsó hippi” költő, Vojo Šindolić is, végül a fiatal hölgyek pedig szinte úgy fogadták sikongva Saša Stanišićot, mintha Justin Timberlake érkezett volna meg (nem tudom, jó-e a hasonlat, szóval, egy ilyen popos, fiatal, jóképű világhírességre kéne gondolni). Stanišić a közeli Višegrádból menekült el gyerekként a háború elején, a regényét már németül írta, de a helyi vonatkozások okán a közönség már akkor is nevet a némiképp teátrális, ám nagyon is profi felolvasáson, amikor a szerző se csinál mást, csak röhög. Hogy a hatás még nagyobb legyen, a szerző bejelenti: ez lenne a búcsú a könyvtől, többé nem olvas fel sehol belőle, miután az 30 nyelven megjelent és végigrodeózta vele Európát. Ez a világhír, mondhatjuk, nekem ugyan a könyv sem tetszett, de hát tudjuk jól, minden író irigy is. A lényeg most az, hogy mindez itt valahogy működik. Stanišić gesztikulálva olvas fel, majd minden szót elmutogat – nekem ez sok, másoknak nem, közben arra gondolok, hogy egy „klasszikus“ pesti kocsmai (pardon, kávéházi) felolvasáson valaki előbb-utóbb beszól neki, de a gimnazisták sem tolongtak volna; egyszerűen Užicén és alighanem Németországban ez másképp működik, Magyarba’ az író legyen komoly, fáradt, rosszkedvű, és még a humorba is halljon bele, nemhogy a világfájdalomba és a nemzeti sorskérdésekbe. Persze sarkítok,másképp talán érthető sem volna, mire akarok utalni – ne feledjük, felénk is akad dugig telt terem a felolvasásokon, a fiatalok imádják a slam poetry-esteket, szóval, a baj mintha valahol másutt lenne.
De az užicei fesztivál igazi sztárja nem a „ficsúr”, hanem a 67 éves David Albahari, az újra Zimonyban is élő, magát posztmodernnek valló író, aki 1994-ben költözött ki Kanadába. Fogalmam sincs, hogyan és miként készítették fel a „profeszoricák” a diákokat, de ők, hacsak nem nevetnek vagy tapsolnak, pisszenés nélkül, értőn figyelik Albahari kiselőadását a rövidprózáról a teremben, ahol már a csilláron is lógnak (egy lány elájul, kevésbé az áhítattól, mint inkább az oxigénhiánytól, bár a kémiateremben vagyunk). Albaharit már előző este, a felolvasáson is többször vastapssal jutalmazták, mintha csak rockkoncerten lennénk, pedig a betegeskedő szerző hangja olykor alig hallatszik. Az irodalomórán a tinilányoktól az idősb rocksztároknak kijáró tiszteletet úgy hálálja meg, hogy a rövidpróza kapcsán kitér arra, hogy a rockzeneszövegek is mennyire ide illenek – több számot is lead, akár egy DJ.
Közben én azonban máson gondolkodom. A magyar irodalom megosztottságán, a népi-urbánuson, a nacionalista-liberálison, nevezze ki-ki úgy, ahogy akarja. Ami hasonló formában Szerbiában is jelen van, sőt. De mégis, az užicei irodalmi köztársaságtól mi sem áll távolabb, mint hogy bármi formában előkerüljön az ellentétek (igaz, a „nackós” oldal még véletlenül sincs jelen). A fővendég húsz éve emigrált (oké, már sokat van „itthon”), ráadásul zsidó származású, de mindez még nyomokban sem kerül elő, nem hogy bármiféle provokációra sor kerüljön, netán a sajtóban morgolódjék a helyi nemzeti bárd, kiket hívnak ide az ifjúság megrontására. Miközben tehát a kémiateremben az egyik padon ülve a lábaimat lógatom, a mi elgyötört „hazánk” jut eszembe, ahol az írók természetesen nem olvassák egymás műveit (pláne nem a „túloldalit”), ám annál könnyebben jön a lezsidózás (ha gyakran úgymond finomabb formában is), a lehazaárulózás, a számonkérés, hogy miért nem a nemzet nagy kérdéseivel foglalkozik stb.
Nem. Itt teljesen normális, hogy Albahari a kisprózáról, a kis kérdésekről beszél. A diákok meg élvezni akarják az irodalmat, és úgy tűnik, sikerül is. De nehogy bárki azt higgye, rózsaszín szemüvegben jártam, mint az író, aki luxusellátásban és honorban részesül. Nem, Užicén is tombol a csőcselék, magukat fociszurkolóknak mondó általános iskolások (!) ütnek akár gimnazistákat csak azért, mert másképp öltözködnek, hosszú a hajuk és irodalmi estekre járnak. A nietzschei „élj veszélyesen” elvet itt még mindig nem kell erőltetni, megy az magától.
