Archív

Ígéretek

Eszter nem az első szerelme volt. Tudta, hogy a lány várja, hogy felhívja, vagy írjon neki; ismerte a nőket, sokszor jobban, mint a nők saját magukat. (Borszéki Boglárka novellája)igeret novellahoz

Olimpia és Miklós leendő gyermekének lelke épp Istennel beszélgetett, amikor a házaspár egy hatalmas bevásárlókocsival elhaladt a szupermarketben a zöldségespult előtt.

Petike lelke rendre felsorolta érveit, hogy miért is volna érdemes inkább odafenn maradnia, de Isten, mint minden alkalommal, most is barátságos hangon magyarázta el neki, hogy egyszer majd olyan lesz, mint amilyen ő, és akkor maradhat.

Petike hitt neki, sokadszorra is hitt neki, és elindult egy hatalmas kapu felé, aminek a másik végén egy szemüveges, zöld köpenyes, zöld sapkás ember állt gumikesztyűben, hatalmas fényben és légkörben, amilyet azelőtt Petike még sosem tapasztalt.

Azoknak a dolgoknak, amiket ezekben a percekben érzékelt, nem értette a jelentőségét. A tárgyaknak, amiket látott, csak később tudta meg a nevét, az érzésekre a fogalmakat csak évek múlva tanulta meg, az illatokat, szagokat is már csak akkor tudta kifejezésekkel párosítani, amikorra már teljesen elfelejtette, hogy mi történt akkor, amikor ide megérkezett.

Petike elmesélt volna mindent azoknak, akik körülötte voltak, amire még odafentről emlékezett, de beszélni nem tudott, akárhogy próbálkozott, nem jöttek ki a torkán azok a hangok, amiket ő szeretett volna kiadni, csak egy egészen meglepő, artikulálatlan hangtömeg. A teste apró volt és könnyű. Kézről kézre adták az élet futószalagján.

Az első dolgok, még csak nem is egy dolog; képfoszlányok, hangok, amikre úgy tudott visszaemlékezni, hogy nem mások mesélték neki róla, három éves kora körülről származhattak.

Már tudta, hogy az édesanyja haja az, ami őrá lógott, hogy a keze, amit fogott és fogta őt, az illata, az anyaszag, ami sokszor nyirkos volt és savanykás, sós, máskor pedig olyan mint a virágok. A hangja pedig az irány, amit követni kell.

Az ígéret, ami örökre szól.

Az óvodában figyelte az óvónénit, de nem azt amit mondott, vagy olvasott, hanem a kézmozdulatait, az arcán a ráncokat. A polcokon sem a játékokat nézte, hanem azt, ahogyan szétválogatták őket. Megfigyelte, hogy milyen tereken élnek a medvék és babák, hogy hol parkolnak a dömperek. Mindenből túl sok volt és zavarba ejtette, hogy mennyire érezi a játékok élettelenségét.

A foglalkozásokon már mindenki megoldotta a feladatokat, amikor Petike még mindig a frissen hegyezett színes ceruza tövét szagolgatta és a papírt, amin dolgoznia kellett volna. Észrevette, mennyire hasonlítanak egymáshoz.

Tudta, hogy jó volna barátkozni, de a lányokba szerelmes lett, a fiúk megverték, így aztán úgy döntött, hogy egy ideig vár még ezzel.

Az általános iskolás évei észrevétlenül, csendben teltek el, azután pedig a Puskás Tivadar iránt érzett végtelen rajongása okán a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba jelentkezett és amatőr rockzenész lett, ami azért volt furcsa, mert semmiféle őrület nem látszott rajta. Nem hordta a zenekarok rajongói pólóit, nem ugrált csápolva a koncerteken, nem ordította a dalokat részegen, nem hányt a kijáratnál. Ezeket ő otthonra tartogatta, mert nem akarta, hogy így lássák őt az emberek.

A szüleitől korán elköltözött, alig látogatta őket, eleinte még minden nagyobb ünnepen, aztán ezek is ritkultak, évente csak egyszer, amikor épp ráért vagy megriadt a gondolattól, hogy az egész év elrepült anélkül, hogy ő kimozdult volna hétköznapjainak megszokott tereiből. Élete nem eseménytelen és magányos, mint inkább láthatatlan volt. Egyedül utazott nyaralni, zenei darabokat komponált fülhallgatóval hétvégente egy elektromos pianínón.

Olimpia és Miklós gyermeke Péter egész életén át szeretett. Valakit vagy valamit.

Reggel két kávét ivott, tejszínhabbal és kristálycukor szemcsékkel a tetején, mert azokat szívesen roppantotta szét még apróbb darabokra. A mosakodásban precíz volt, nyugodtan járt, gondolatai nem előzték meg lépeit.

Egy elázott kifliszacskót fújt a nadrágszárárára a szél, amikor befordult a sarkon.

Arra készült, hogy többet kell majd gyalogolnia, hogy távolabb lesz Eszter üzlete és nagy lendületet vett, miközben finoman próbálgatta, hogy mennyire dőlhet a szélbe, ami még megtartja őt.

Meglátott egy ajtót, először járt itt, de biztos volt benne, hogy ez az. Nem lehet azt tudni, hogy az ember mitől ismer fel valamit, hogy milyen jeleket hagyunk magunkból itt-ott, olyan nyomokat, amelyek csak hozzánk vezetik el a másikat.

Az üveg mögött ott ült ő.

Vett egy mély lélegzetet, maga mellé szorította a kezet, még utoljára megtörölte a tenyereit a kabátja oldalába és benyitott, hogy egy fontosnak tűnő dologról beszéljen a lánnyal. Mindketten a második diplomájukon dolgoztak, csoporttársak voltak. A vevők folyamatosan érkeztek és Péter egyre kellemetlenebbül érezte magát; tudta, hogy illene mennie, mert csak úgy kavarognak körülöttük a megkezdett és le nem zárt témák, s közben idegen emberek sétálgatnak át ezeken az általuk megteremtett közös színtereken. Megvárta azt a pillanatot, amikor már épp nincs benn senki a boltban, és még nem lép be valaki más, közel lépett a lányhoz, búcsúzni és ígéretet tenni arra, hogy a jövő hét elején valamikor ismét eljön, és elviszi Esztert egy kávézóba munka után, hogy ott nyugodtan beszélhessenek az iskolai tananyagról.

Péter a hétfő délután ment a lányért, akinél semmiféle tankönyv vagy jegyzet nem volt. Péternél sem.

Kora este ért véget a beszélgetés, amelynek tartalmára semelyikük sem emlékezett.

Péter tudta mi következik. Eszter nem az első szerelme volt. Tudta, hogy a lány várja, hogy felhívja, vagy írjon neki; ismerte a nőket, sokszor jobban, mint a nők saját magukat.

Féltette Esztert, tudta, hogy szereti őt és érezte, hogy mennyire védtelen a lány. Mégsem rémítette meg a saját felelőssége, mert azt is tudta, hogy ő addig képes szeretni a másikat, amíg az a másik őt még szereti. Így garantált volt, hogy senkinek nem okoz fájdalmat, csakis saját magának, de azt készséggel vállalta.

Péter szerelme több volt, mint egy lányhoz fűződő mély érzelem. Szerelmes volt a gömbölyű tárgyakba, az őszi levelek színébe, a stoppolófába, az idős emberek kézfején a ráncok térképébe, a szélbe, sárba, gumicsizmába, használt alsóneműbe, életbe, halálba, véges és végtelen dolgokba, játékokba, történetekbe, hangokba és ízekbe, a félelmeibe, a nevetésbe, minden saját élményébe; önmagába, önmaga feláldozásába.

Most Eszter volt az, akinek mindent odaadott, mint a gyermekek kezébe a csörgőt. De Eszter volt az első, aki nem „rázta”.

Nem hívta fel, mindahányszor eszébe jutott valami, vagy éppen felhívta, de valahogy úgy, hogy csak szeretni lehetett érte, hisztizett, de nem volt bosszantó, váratott magára, és sokszor, sok mindent kért, amit Péter szívesen teljesített, soha nem volt neki teher. Ebből aztán Péter megértette, hogy ő felnőtt férfi lett, hogy az, amit tesz, mond, vagy gondol Eszter csak csekély mértékben befolyásolja őt. Ekkor határozta el, hogy megkéri a lány kezét.

Néhány hónappal később pedig már az a házaspár voltak. Az az egész piciny százalék. Az, amire azt mondják, hogy tízmillió az egyhez. Egy olyan legkisebb arányszám, amire nem szokás gondolni, mert úgysem történik meg senkivel.

Aznap Péter, meglepetésből, Eszter elé ment a munkába. Az aluljáró lépcsőjén lépkedett a lány. Puha bordó bőr szandáljában kikerült egy hányás és egy húgyfoltot, miközben nem vett levegőt, aztán megjelent egy autó, ott lenn.

Hónapok múlva mehetett haza a kórházból. Tolókocsiban. A lány hosszú évek alatt csillapodott le, ivott, gyógyszereket szedett, aztán abbahagyta, mert látta, hogy Péter még mindig szereti őt. Aztán gyermekeket szült. Nehezen. És minden még nehezebb és örömtelibb lett, és ő sokat sírt, aztán abbahagyta, mert látta, hogy Péter még mindig szereti őt. Aztán öregedni kezdett és féltékenykedett, de azt is abbahagyta, mert látta, hogy Péter akkor is szereti őt.

Aztán negyven év múlva megint ők voltak az a házaspár. Az az egész piciny százalék. Az, amire azt mondják, hogy tízmillió az egyhez. Egy olyan legkisebb arányszám, amire nem szokás gondolni, mert úgyis esélytelen, hogy épp velünk történjen meg.

Pedig csak az ígéreten múlt.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top