Egy 2000-ben megjelent verseskönyvből idézzük a versköszöntőt. A könyv címe: „…hidraulikus menyasszony…”.
Podmaniczky Szilárd
Vándorrózsa
A kertben, hová üveglapok szórtak,
vonalaimat a találkozás emlékeiből
merítve, megérintett egy magányos illat.
Így tartozunk a világhoz, mondtam
egy év múlva, valami szomorú este
a kisfiúnak, ki tornacipőjét fűzte
a járdasziget olajos peremén. Egy
újabb évvel később sántítani kezdtem,
mezítláb szorongattam élő kezemben
valaki életét, s még nem tudhattam,
nem is létezik, csak
a lebukó nappal visszhangzik képmása.
Örültem a szelídségnek, mellyel
a fák lombjához, az évszakokhoz
mérhetem magam, mégis úgy látszott,
sosem fogok hozzájuk tartozni. Azóta
talán ezer év is eltelt, s az illatok
és színek közelségében oly távolivá
nőtt a néma mesélő hangja, ahogyan
lehetetlenné válik a világ, ha
egy este, homlokunktól fehérlő este,
beszélni akarunk a szeretetről annak,
akit szeretünk.
{jcomments on}
