Archív

A zsömle eldobható fele

bohoc

Hájjal töltött vastagbél, zöldfűszerek a hártya alatt, ebből kéne százat megfőzni most, állni a vágóhíd faggyúszagában, ahogyan nagyapám tette régen, mikor az ágyékára kötözte a marhalábszárakat…[Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

Ma nem tudtam felvenni az egyennadrágomat, akkorára nőttek a dudorok az ágyékomon. Amikor Ben meglátta, hogy a piros-sárga csíkos strandbugyogómban, ráadásul mint egy pingvin, a karjaimat evezőnek használva kisterpeszben araszolgatok a mosogatógép meg a munkalap között, élcelődni kezdett, hogy milyen mulatságos vagyok, és ő mekkora egy barom, hogy elfelejtett pohárköszöntőt mondani a céges bulin a tiszteletemre, mert életében nem látott még ekkora bohócot, és német munkahelyre eddig egyetlen alkalmazott se vitt be ennyi derűt, lám, most is milyen furfangosan oldom fel a tegnapelőtti történetet, és neki egyre inkább az a meggyőződése, bár egyszer már korábban is meggyőződéssé erősödött benne, csak útközben elhagyta valamiképp, hogy bohócokra pedig minden közösségnek szüksége van, sőt, valójában ő is egy nagy mókamester, csak hát főnökként nem mindig engedheti meg magának, mert azt ugye tudom, hogy elég egyszer kiengednie a gyeplőt, és akkor oda a jól felépített fegyelem, de én okos nő vagyok, nem fogok visszaélni ezzel, úgyhogy nevessek és nevettessek, amikor csak kedvem szottyan, ő biztosan ott lesz a publikumban, a vendégek elé viszont ki ne menjek ebben a maskarában, és ha nem veszem tolakodásnak, szívesen meghívna vacsorázni, mert ő meg én nagy páros lehetnénk, csak tanuljak még egy kicsit németül, hogy úgy ne járjak mint a felesége, aki félúton megállt, miután megszülte a két fiát, és azóta is egyre csak felejt, ettől a felejtéstől pedig úgy meggyűlölte az egész országot, s a hitvesi ágyat is, ami szintén az országban van, ugye, hogy neki el kellett otthonról költöznie, mert hol egy tányér repült az előszobában, mikor hazaért, hol kurvákat küldött rá, hogy tettekkel igazolja a tányérdobigálások okát, de ő se most szállt le a falvédőről, mert bár nagyon szerette a feleségét, akinek mindig is hiányzott egy-két kereke, Sia hat ja nicht alle Tasse im Schrank gehabt, nem sokat törődött a kurvákkal, egyrészt, mert én épp akkor kerültem a céghez – ezt persze olyan halkan és gyorsan mondta, mintha egy vastag filccel mindjárt át is húzta volna, amit amúgy is zárójelbe tett –, másrészt viszont nem akarja, hogy az utolsó gatyája is rámenjen a válásra, és hogy én legalább egy kicsit szánjam őt, akinek a kurvák az egyetlen barátai, mert ahelyett, hogy megmulatná magát velük, a vállukon kénytelen kisírni a bánatát, ha már az eszkortot a felesége úgyis kifizette, mindet az ő zsebéből, persze, sajnáljam meg, kérte újra és kitárta a karját, legyek könyörülettel hozzá, amiért így beszorult két nő közé.

Nem egészen értettem, kire céloz a másik nővel, de nagy valószínűséggel a zsömlének a vajas felére utalhatott, ami csak borítja, de nem tartja a köztes tartamakat, ilyen minőségben tehát bármikor kukába vágható, rákérdezni viszont még annyira se mertem, nehogy kiderüljön, a kurvákat érti alatta, bár ha jobban belegondolok, általuk is érintve vagyok, mert a hajnali kacarászások már átbillentettek az unodoron, s a nagy igyekezetben, hogy elhallgattassam a vissza-vissza csengő kis női hangokat, azon kaptam magam, hogy egyre féltékenyebb vagyok.

Mialatt mindezeket mondta, odasomfordált a süteményes tálcához, és sunyin kacsintgatva, ahogyan mindig is szokta, szájába tömte a kuglófszéleket.

Jó száraz, mondta. Julia, Julia, most épp előled eszem meg, de kapsz helyett finom vacsorát.

Azzal sarkon fordult, és kiment a konyhából.

Én meg ott maradtam a bugyogómban, a léghuzat belekapott a puha anyagba, fellebbentette az ichtiol szagát, még éreztem a bőrvágóolló égető helyét, amivel az éjszaka próbáltam megműteni magam, álltam a meleg víz alatt, húztam, feszítettem a dudorokat, s ahogyan egyre nőttek, úgy lüktetett bennük a félelem, a felgyűlt harag, gennyé válva a bőr alatt, én meg csak vakarásztam az olló élével, nem érdekelt a fájdalom, kapartam az egyre vékonyodó bőrt, ami alól a láva már kitörni akart, s mikor már végképp nem bírtam a perzselő érzetet, megálltam, de csak egy pillanatra, hogy elmélyedjek a saját ölemben, fürtökben csomósodott a szégyenem, kilökni készült, amit ezek nekem bennebb taszajtottak, a saját határaimat, mintha ez az egész világ, ami a határok elsatírozásával elhiteti velünk, hogy mindannyian egyek vagyunk, sőt, egymáséi is, hogy ekcémás kezű, kivénhedt házmesterek a tolvajkulcsukkal kinyithatják a testemet, mintha ez az egész világ belém gennyesedett volna, s azt fogom én most megszülni, mindenki fattyát, mindenki szennyét, a hazugságokat.

Ott voltam a piros-sárga csíkos bugyogómban, sehol egy Aushilfe, aki a tálalásban segíthetett volna, a félig kiműtött dudoraimtól alig bírtam megtartani magam, eltámolyogtam a vendéglistáig, ma százhuszan lesznek, én pedig még mindig egyedül, Milagros napok óta beteg, a múlt héten fogta magát, műszak közben lerúgta a szolgálati cipőjét, vállára kapta a motyóját, és dirndliben, ahogyan érkezett, sebbel-lobbal el is távozott, majd este felhívott, és elújságolta, hogy összejött a régi pasijával, aki ezoterikus tudományokkal foglalkozik, és a gyerekei imádják a fiát, így nagy valószínűséggel megint összeköltöznek, igaz, hogy a szoba-konyha, amit Schwabingban bérel, még kettőjüknek is kevés, de majd egyben tartja őket a szeretet, csak az öregnek kéne lenyomni valahogy ezt az egészet a torkán, és arra kér, mivel ma este is randira megy, hadd mondhassa azt, hogy nálam alszik, s még majd néhányszor, ha lehet, falazzak neki, mert ő most nagy boldogságra készül, ami elszívja minden erejét. Azóta estéről estére telefonál, órákon át ecseteli az ezoterikus pasiájnak a tetoválásait meg a muszkliját, de egyetlenegyszer se érdeklődik, vajon hogy megy a munka nélküle, bírjuk-e szusszal, csak miodio így, gesùsanto úgy, ha véletlenül kibukik belőlem valami, a Ludwigos történetemmel pedig elő sem rukkolhattam neki, mert amikor szóba hoztam, hogy a minap néhány holland fickó egyenesen a Wiese-ről állított be hajnalok hajnalán, és az egyik a szőnyegre verte, majd bele is taposta a turháját, Milagros felkiáltott:

Dai, Giulia, vattene subito, devi al più presto possibile cavartela! – majd lecsapta a telefont.

Vagyis hogy húzzak el innen a jó büdös francba, de hogy ez helyileg mégis merre van, azt már nem mondta el. Arra viszont nagyon is fény derült, hogy ő maga nem szándékszik visszajönni, mert a boldogságra való készülődésben az öreggel együtt a szállodát is letudta, a buzdításából legalábbis ezt vettem ki.

Hajnali öt volt, Berg am Laim felől foszlányokban tört elő a Blasmusik, mintha az egész Wiese a sarki benzinkútba hurcolkodott volna át, s a rézfúvósok staccatói öblösen toccsantak a fekete hajnalban, ahogyan az édesmustár az óriásflakonból szokott. Hozzá nyekergett a harmonika. Én igazán nem értem, mi a jó a Weisswurstban! Hájjal töltött vastagbél, zöldfűszerek a hártya alatt, ebből kéne százat megfőzni most, állni a vágóhíd faggyúszagában, ahogyan nagyapám tette régen, mikor az ágyékára kötözte a marhalábszárakat és a brézlit, így hívtuk otthon a marha nyakmirigyét, és a velődarabkákat a térde közt szorítva hetente legalább egyszer kitipegett az ellenőrök gyűrűjéből, vérző aranyerére fogva a furcsa távozásának okát, anyám pedig éjjelente sütötte meg a húscafatokat, hogy elkerülje a gyakori sültillat miatt ránk szabadítható házkutatást. Nagyapám lopott húsai ugyanúgy feszítették az ágyékát, mint az enyémet a dudorjaim. Van-e különbség zsír és genny között, egyik az örökjólét mételye, a másik az énnek az örök kételye, határnélküliség ez is, az is, elragadtatás, de nem úgy, ahogy a nyelvből adódó automatizmusok mérik ránk, nem az énnek a magánkívülisége, ami az isteni közbelépésével egyidejű, nem eggyé válás valamivel, hanem kívülrekedés, elragadás, vagy inkább elorzás, gennyes immanencia. Az ammoniás köd, ami a szülővárosomon olykor megült, ránk nyomta mindig a kifőtt háj és bendő szagát. Az ember még el sem kezdődött, már véget is ért a légkönegben, az elundorítás céljából felillantott állatmirigyekben, az orráig látott, ahonnan mindjárt a velejéig hatolt a szag, most meg itt álltam az inox-konyhaszekrények előtt, látva, amint a bugyogóm beleveszik a sfumatós tükörképébe, ahogyan az arcom a főtt háj gőzébe kenődik, s masszaként tekint vissza rám az inox-kredencről, míg odakint a Blasmusik nyivákol, és valakik bömbölve éneklik, hogy Im schönsten Wiesengrund, mintha ugyan lenne egy tér, vagy legalább egy síkfelület, rajtunk kívüli, ami kánaánszerű, s ami pótolni tudja, hogy bárhová is szülessék az ember, nincsen saját tere, mert vagy feloldották, vagy beléje fojtották a határait.

Az ablakápárkányhoz tipegtem, lemetszettem egy csokor metélőhagymát, és rádobtam a fehérvirslire, csak ne érezzem ennyire vegytisztán a faggyú szagát, majd elővettem a mobilomat, és felhívtam a recepciót. Kértem egy Aushilfét, de mert az egyiknek orvosi terminusa volt, a másik a gyerekeit vitte edzésre, a harmadik hazautazott Ukrajnába, hogy csángó népdalokkal ringassa az unokáját, amiket tőlem tanult, csak ígéretet kaptam, hogy később majd benéz a főnök, és kisegít, amikor beindul a nagy roham. Megpúpoztam jól a tálakat, hogy ebben a maskarámban ne mutatkozzak túl sokat a vendégek előtt, feltölöttem két napra a kávéautomatát, kihordtam a pékárut, a felvágottakat, a sajtostálakat, majd kimentem a kertbe a kávémmal és rágyújtottam. Az ég alján épp elhúzott egy hullócsillag. De az is lehet, hogy én mozdultam be. A fénycsíkról nehéz megállapítani, ki idézi elő. Olyan mindegy, azaz mégsem, mert én nekik állni látszom, minden változásom földhöz ragadt.

Valamivel később, a roham előtt tényleg megérkezett Ben. Fennakadások nélkül dolgoztuk le a műszakot. A végén csak annyit mondott, nem tudja, mi lenne vele nélkülem. Majd hozzátette, hogy akkor elfogadom-e a vacsorameghívást.

Elfogadom, hebegtem, de előtte lenne egy bejelentenivalóm.

Nocsak, ettől elképedt kicsit.

Szeretnék kiköltözni innen, ehhez viszont szükségem van a beleegyezésedre, különben szerződésszegésnek fogják minősíteni.

Miért, hosszútávú szerződést írtál alá?

Igen, Ben, azt írtam alá, mert úgy olcsóbbnak tűnt.

És hol fogsz lakni? Mert nagyon nem mindegy, hogy a városnak melyik részéről kell beérned hajnalonta, ráadásul télen nem ülhetsz biciklire.

Egy barátnőmnél fogok, mondtam, bár Hedvigával még nem beszéltem meg, de tudtam, simán beleegyezik. Azzal pedig nem akartam előhozakodni egyelőre, hogy én itt nem fogom megvárni a telet.

Felőlem kiköltözhetsz, vonta meg a vállát, csak keress magad helyett valakit. Aztán kifakadt:

– Julia, miért akarsz elmenni innen?

– Honnan tudod, hogy el akarok menni?

– Miért, el akarsz menni?

– Igen, Ben, el akarok.

– És mikor?

– Ledolgozom a szerződésemet, ebben talán még hű vagyok.

Erre sájszézott egyet, kiment, becsapta az ajtót maga mögött. A metélőhagymák zizegtek egy sort az ablakban, majd kókadtak tovább. Kintről még hallani lehetett, amint két sheisse közt arabul káromkodik.

Mire végeztem a konyhában, már nagyterpeszben is nehezemre esett állni. Az vigasztalt, hogy ha októbertől nem kell lakást fizetnem, valamennyi pénzt megspórolhatok. Ettől kissé erőre kaptam. Álltam a frissen felmosott padlón, és próbáltam összeébb húzni a lábam. Amíg lehet. Három járólapból végül kettő lett, tompából derékszög, elfertőzött szemérmemmel a csúcsán. Legalább nem kell odaadnom magam. Egy ölelésért, a hazug hitért, hogy majd a télben is együtt toporgunk. Én, a zsemlének az eldobható része, ami csak borítja, de nem tartja a köztes dolgokat.

Megpróbáltam jól emlékezetbe vésni az új nyomtávomat, közben azt is gyakorolva, hogyan emelgessem a lábam. Eléggé lassan, de elértem így a tározót a hallban, és kivettem a porszívót. Ipari mérete volt, egészségesen is megizzasztotta az embert. Nagyjából a terem felénél tartottam, egyenként lepalltam a székeket, a zikkuratszerű asztallábakról is felporszívóztam a morzsákat, kukoricapelyheket, amikor megjelent az ajtóban a főnök barátja, Milagrossal csak Pancettának hívtuk, ami egyszerre jelent pocakot, dagadót, és füstölt szalonnát, állt egy darabig, méregetett, majd bejött, rálépett a porszívó indítógombjára, és magához intett. Mondtam, sajnálom, de neki kell közelebb fáradnia. Erre közelebb jött. Megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy akkor elmegyek-e velük vacsorázni. Te is jössz, döbbentem meg. Igen, eignetlich én hívtalak meg, de Ben is ott lesz. Elnézést, feleltem erre, de pihennem kell, beteg vagyok, úgyhogy ma semmi szín alatt. Jó, akkor majd szólj, ha meggyógyultál, és kiment.

Amint felértem a szobámba, magamhoz vettem a manikűrkészletet, hanyatt dőltem az ágyon, beszeszeztem az ollót, és beledöftem a dudorokba. Egyenként mindenikbe, oda, ahol a legerősebbnek éreztem a lüktetést. Este volt, mire magamhoz tértem. Milagros többször is hívott, hagyott üzenetet, hogy ő most már nagyon boldog, és menjünk el kávézni, mert majd’ szétpukkan, úgy el akarja már mesélni a történetét.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top