Archív

A Győri Műhely idei első száma + videó

sandor zoltan2

A Győri Műhely idei első számát Sándor Zoltán novelláival, és a szerzőegy életrajzivideóinterjújával ajánljuk. Fotó: www.irodalmijelen.hu

Sándor Zoltán

J. K. a kastély felé

A fiatal J. K. lelke zajától nem hallotta gondolatait. Az ölébe fektette az addig olvasott könyvet, és kinézett az ablakon. A mellette elhaladó fákat figyelve, eltöprengett, vajon a vonat robog, és a fák állnak legyökerezve, vagy pedig a vonat van nyugodt állapotban, és a fák suhannak? Az sincs kizárva, gondolta, hogy minden mozdulatlan, csak a Föld forog. Esetleg minden mozgásban van, csak különböző gyorsasággal teszi ezt. Minden céltalanul bolyong egy bizonyos cél felé. Én is?! – merült fel benne a kérdés.

Fogalma sem volt, hova igyekszik, és miért. A benső oksági törvények hatására, amelyek összekapcsolják az emlékeket és logikus útirányt szabnak a múltnak, arra a következtetésre jutott, hogy csak találkozni ment a vele szemben ülő fiatal hölggyel, aki az előző állomáson szállt fel a szerelvényre és társult hozzá a majdnem üres vonatfülkében. Tenyerével végigsimította ülepénél a rövid selyemszoknyát, és helyet foglalt a bársonyhuzatú ülésen.

– Mit olvasol? – kérdezte kisvártatva J. K.-tól, és ujjaival kacéran hajába túrt.

J. K. felmutatta neki a kezében lévő könyv címoldalát: A kastély – állt rajta.

– Kafkához hasonlóan olykor nekem is fura érzésem támad, hogy álmokban élek, de a mindennapi álmodozóval ellentétben, tisztában vagyok azzal, hogy az álmoknak nem az a szerepük, hogy megvalósuljanak, hanem csak az, hogy menedéket nyújtsanak – mondta a lány, miközben mellig felhúzott blúzával meztelen hasát legyezgette.

– Az élet megfoghatatlan rejtély – fűzte hozzá rövid hatásszünet után J. K. – Sohasem tudod előre, mi fog történni veled, amikor pedig megtörténik, rádöbbensz arra, hogy az életedben látszólag véletlenül lejátszódott eseményeknek csupán egyetlen közös célja volt: a jelen pillanat, és kibogozhatatlan összefüggést találsz minden lélegzetvételed és a most lejátszódó események között.

A lány bólintott, majd váratlanul megkérdezte:

– Meddig utazol?

– Hááát, a kastélyig – mondta J. K. habozva, és egy fanyar mosolyt erőltetett szája szögletébe. – És te? – kérdezett vissza, megkísérelve leplezni hirtelen támadt zavarát.

– Én is – válaszolta habozás nélkül a fiatal hölgy, és megigazítva magán szoknyáját, keresztbe tette a lábát.

A megilletődöttségtől a fiatal J. K. a kocsi poros ablaküvegéhez nyomta az orrát. Azon tűnődött, hogy a vonatok, amelyeken élete folyamán utazott, azonos irányban haladtak-e a Föld forgásával… Mert ha igen, akkor az idő számunkra gyorsabban múlik, mint egyébként, amikor egyhelyben tartózkodunk, és fordítva. Tehát az óra csak akkor méri hűen az időt, amikor mozdulatlanok vagyunk. Így lehetséges, hogy valaki sokkal fiatalabb, mint amennyinek a naptár szerint lennie kellene. Amíg az emberiség zöme a Földdel egyetemben a Nap körül forog, addig a Nap láthatatlanul és észrevétetlenül az utóbbi csoport tagjai körül kering. Ezeket az egyéneket és a hozzájuk hasonlóakat a Naprendszer távoli bolygócskáin a világűr gyöngyszemű utasainak hívják. A hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben – gyakran öntudatlanul, pusztán röpke létezésükkel.

A fiatal J. K. és útitársnője minden bizonnyal közülük valók voltak.


J. K. a sikátorban

A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi maszírozás után az ereiben csörgedező folyadék szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát. Lelökte magáról a ráterített újságot, megkapaszkodott a mögötte lévő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és nehézkesen föltápászkodott. Tőle nem messze egy rongyokba bugyolált hajléktalan egy hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül kíváncsian kandikáltak ki a felkelő Nap vörösének első sugarai. J. K. megtapsikolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.

– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.

A különös alak nem szólt egy szót sem, csak kissé arrébb állt, hogy a jövevény elférhessen mellette.

– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta meggémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?

Az illető jól végigmérte J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, majd vállat vont, és csak annyit mondott:

– Nem mindegy?

Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., nem mindegy?! Itt vagy valahol máshol: egyremegy! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében. A varjak mindig rossz időt jeleznek… Megrázkódott, és feltúrta zakója gallérját, hogy legalább a tarkóját megvédje a kegyetlen északi széltől.

– Legalább azt árulja el, hogyan és mikor kerültem ide…

– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már nagyon régóta itt van – válaszolta fanyarul az ismeretlen férfi, kifejezéstelen tekintettel bámulva a lángokba.

– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még… – mondta, de elakadt a szó a torkán.

Igazából, hol voltam én tegnap? És mit csináltam? Voltam egyáltalán?! – záporoztak fejében a nyugtalanító gondolatok.

– És hogyan lehet innen kijutni? – kérdezte kétségbeesetten.

– Sehogy – felelte közömbösen az idegen férfi. – Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé visszaút.

– Igazán nem értem… – mondta kissé reszkető hangon J. K., és hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltotta izgatottan, s ezzel már indult is arrafelé.

– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a csöves –, az csak egy délibáb. A sikátor két fala közé köddel festett kép. Maga választotta.

A fiatal J. K. odatántorgott a sikátor végéhez, és csakhamar megbizonyosodott arról, hogy újdonsült ismerőse nem tréfált, valóban csak egy átjárhatatlan látomásról volt szó.

– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.

– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta a kukás. – És csak azt – tette hozzá.

– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba felpillantva.

– Úgy bizony…

– És az elvakító Napból is csak ezek a szétmálló, izzóvörös napsugárcafatok járnak nekem?

– Igen, igen…

– Ezeket a szüntelenül körbe-körbe röpdöső varjakat is én akartam a fejem fölé?

– Ahogyan mondja…

– És a dermesztő északi szelet… Meg a hordóban parázsló tüzet… Azokat is én választottam?

– Azokat is.

– És maga? Maga is pontosan ugyanazokat a dolgokat választotta, amiket én?

– Nem. Engemet is maga választott…


J. K. autóbuszban

Sorsától való menekülései során a fiatal J. K. egy téli este a magasba röpített egy papírrepülőt, és buszra szállt. Ismeretlen utastársaihoz hasonlóan helyet foglalt, és orrát a jégvirágokkal díszített ablaküveghez nyomva, megcsodálta a várost: a városháza homlokzatán elhelyezett gipszcifraságokkal összekacsintó templomtornyot, a színes égők fényében úszó korzót, a hó borította parkot és a kacskaringózó folyó jégtükrén korcsolyázó suhancokat… Boldog volt.

A város másik végén a busz megállt. A fiatal J. K. felkelt üléséről, és néhány utashoz hasonlóan a kijárati ajtó felé indult, amikor váratlanul valaki megrántotta a vállát. Hátrafordult. Egy alacsony, idős férfi állt mögötte.

– A jegyét kérem – mondta halkan, de határozottan az idegen.

– Nekem… nincs jegyem… – rebegte megszeppenve J. K.

– Akkor nem szabad elhagynia a járművet.

– De, én…

– Nem érdekel. Ha nincs jegye, akkor üljön vissza a helyére, majd ha lesz, lemehet.

– Nincs nálam pénz. Sohasem lesz jegyem. Nem maradhatok örökre ebben a járműben!

– Ki mondja azt?!

Mindketten elhallgattak. Tanácstalanul visszaült ülésére, a busz pedig elindult ellentétes irányban.

A fiatal J. K. az ablaküvegen keresztül nézte végig a város életében lejátszódó változásokat: az egykor még dolgozókkal zsúfolt gyárudvarok lepusztulását és elnéptelenedését, a zajos piactér elhalkulását, a gyerekkacajtól hangos játszóterek elcsendesedését és a gazdag élővilágtól magára hagyott folyó lassú csordogálását az enyészetbe… A kietlen utcákon menetelő emberek mind ismerősek voltak neki, mégsem ismert közülük senkit, mint ahogyan őt sem ismerte senki.

Az egymást váltogató utasok egy részének haja lassan megőszült, bőrük megráncosodott, a vezetők is folyamatosan cserélték egymást, egyedül csak J. K. maradt a régi: örökös potyautasként ült helyén, kiábrándultan bámulva kifelé. Ha netán megpróbált volna leszállni, mindig megjelent valaki, aki hátulról megfogta a vállát és a jegyét kérte, J. K. csalódott fejcsóválására pedig csak annyit mondott:

– Legyen szíves, foglaljon helyet…

Mit tehetett mást, minthogy helyet foglalt.

– Én nem fogok meghalni ezen a világon, csak ez a világ fog meghalni az én számomra – súgta a fülébe egy fülledt nyári estén az ülése fogantyújába kapaszkodó pörgefarú tinilány.

J. K.-nak egy pillanatra elállt a lélegzete. Odakint mennydörgés rázta meg az eget, villámlott és csakhamar megeredt az eső. A hallottaktól megrökönyödött férfi, a poros ablakon keresztül, némán figyelte a szitáló esőcseppeket, melyek észrevétlenül mosták el az elmúlt éveket.

– Hol… hol hallottad ezt? – kérdezte az ismeretlen lánytól.

– Itt – válaszolta nyugodtan a leányzó, és retiküljéből előhúzva J. K. ölébe röpítette a régi papírrepülőt.


J. K. a szobában

A szobán nem volt se ajtó, se ablak – a szobából nem volt kilátás. A szobát a fölfelé egyre szűkülő, a mennyezet egyetlen pontjába ívelő, számtalan apró tükörrel díszített falak és a háromszög alakú talapzat képezték. A fiatal J. K. elképedve nézett a körülötte lévő tükrökbe, azon tűnődve, vajon a sok visszatükrözött ábra közül melyik az igazi valóság, kicsoda ő valójában, mit keres ott a szobában, és hogyan került oda be, amikor a szobán nincs se ajtó, se ablak…

Lehetséges, hogy már ott is született, bent a szobában, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy ott keletkezett, mert őt aligha szülte meg – hozta a világra – szétterpesztett lábakkal, kínos fájdalmak közt vajúdva Egy Anya, hanem sokkal valószínűbb, hogy egyenesen oda be – a szobába – teremtette őt a Magasztos Teremtője. Az sem kizárt, hogy nem oda be, hanem azzal együtt szerkesztette meg őt a kifürkészhetetlen cselekedeteiről és útjairól közismert Demiurgosz; és ezesetben ő nem más, mint a szoba szerves része; de miért ne lehetne éppen fordítva a dolog, hogy a szoba képezi az ő szerves részét? Bűvös kört alkotó megválaszolatlan kérdéssel kell szembesülnöm, mint amilyenek a mi lett előbb: a test vagy a lélek, az álmodozás vagy az emlékezés, a gondolat vagy a szó kérdések… – töprengett J. K.

A tükrök közömbösen tükrözték vissza a tükörképét; és mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett egy keveset a valósághoz. Legalábbis egy pillanatra J. K. így gondolta, de már a következőben felmerült benne: mi van akkor, ha mindegyik önmagához híven viselkedik? Ha mindegyik pontosan azt mutatja, amit lát? Hiszen valamennyi közülük más-más szemszögből tekint rám, így mindegyik valami mást lát bennem, és érthető, hogy valami mást is tükröz vissza belőlem. Ezek szerint annyi ember vagyok, ahány tükör van a szobában, és ez a sok ismerős ismeretlen körülöttem, furcsa módon, mind én vagyok, én és senki más: csak az a kérdés, hogy a saját szemem tükrében ki és mi vagyok…

Óvatosan odament a hozzá legközelebb levő ezüstbogaras tárgyhoz, lágyan végighúzta rajta ujjait, izzadt tenyerével nedves csíkot rajzolt felületére, majd figyelmesen leemelte a talapzattal hatvan fokos szöget záró falról, és hirtelen a másik falon lógó sok-sok tükör egyikéhez vágta. A két tükör iszonyatos csörömpölés közepette izzé-porrá tört. Mindannyiótokat ripityára aprítalak! – ordította, a padlón heverő tükörmaradványokra ugrott, széttaposta őket, majd a többi tükörnek is nekiesett, és dühében sorban mindet összeverte. Csak miután végzett velük, és zilálva nekitámaszkodott az egyik falhoz szusszantani, akkor vette észre, hogy így még többen lettek, ezek után még többen figyelik majd mozdulatait: pillanatok alatt számtalan teljesen új személye jött a világra, akiket már mind ő teremtett, s aki önmagában véve mind más-más egyéniség, külön entitás és kozmosz, de ugyanakkor mégis mind ő…

Nyomorúságában a tükörszilánkok közé roskadt, tenyerébe fektette arcát, és lehunyta szemét, hogy legalább néhány pillanatra ne kelljen szembenéznie képmásainak siserehadával. Ezért hét év balszerencse adatik, jutott eszébe a régi babona, de őt az aligha érintette, hiszen a szobában az idő másképp múlik, mint a külvilágban, és hét év tarthat mindössze egy másodpercig, de lehet akár maga az örökkévalóság is…

A fiatal J. K. felemelte tenyeréből a fejét, kinyitotta szemét, és remegve felemelt maga mellől egy tükördarabocskát. Arca magasságába emelte, és hosszasan elbámészkodott tükörképén. Miután jól megvizsgálta magát, visszahelyezte a törmeléket a földre és felemelte a következőt, majd a harmadikat, a negyediket, és így tovább, csakhamar teljes beleéléssel tanulmányozta a világot önmagán keresztül. Hét évnyi időt, tartson az egy pillanatig vagy legyen akár maga az örökkévalóság, valamivel csakis el kellett ütnie: a szobában, amelyen nem volt se ajtó, se ablak, s így minden kilátás befelé vezetett…

Muhely 2012-1 borito 300pxMűhely 2012/1.

Tartalom

Horváth Eszter: Ön/élet/írás – Philippe Sollers és az írás aranykora

Philippe Sollers: A klasszikus ízlés (Horváth Eszter fordítása)

„Napjaink paradoxona: a rossz ízlés parttalanul tombol, hisz az írott és a vizuális média igénytelenségét látva mentesnek érzi magát minden felelősség alól, ebben a miliőben pedig a klasszikus szerzők meglepőnek, forradalminak, őrültnek, szürrealistának hatnak. Valóban paradoxon ez? Vagy az ész jele?”

Philippe Sollers: Memoárjaim. Egy igaz regény (Horváth Eszter fordítása)

„Valójában a nyelv belső tapasztalata az, ami a felszínen tart, ami magával ragad, ami elmélyít. Az ember nem választja ezt a szenvedélyt, ez adódik, és Sartre téved: az irodalom nem idegbaj, hanem a megismerés egyszerre mágikus és precíz módja, egyre inkább az.”

*

Friedrich Wilhelm Joseph Schellingt: Heinz Widerporst epikureus hitvallása (Weiss János fordításában és utószavával)

„Már semmiben sem hiszek,

Ami nem mélyült bele a keblembe,

Sem nem bizonyos és tartós,

Amit Isten maga nem nyilvánított ki nekem.”

*

Ágh István: Fekete limuzin

Ferencz Győző: A fiók

Fecske Csaba: Őszi fák

Hovatovább

Sajó László: nemecsek

Szentirmai Mária: Álmok

Herold Eszter: éva

felett az ég

pergamen

Takács Nándor: Az utca

Név I.

Név II.

A menekülés irányai

Harkai Vass Éva: Naplóversek

Boda Magdolna: Színeim

Lámpák

André András: Júliusi alkony, est

Só Balázs: Egy nagyobbat semmiképp

Valami nem működik

Csak mozdulatlan

Józsa Emő: Haikuk

Németh István: Körmenet

Nagypál István: Nőni, nőni, nőni

A beszélő ló

Czirok Attila: nyelv-vész

lentről-lejjebb

Czilczer Olga: Gyerekpanasz

Micsoda karácsony!

Benkő Attila: Láz

Abrosz

Gyász

Zalán Tibor: Fáradt kadenciák 8.

*

Sinkovits Péter: Violeta

Sándor Zoltán: J. K. a kastély felé

J. K. a sikátorban

J. K. autóbuszban

J. K. a szobában

Szombath András: Aminek jönnie kell

*

Ferencz Győző: Kálnoky László – Pesszimizmus és groteszk, egzisztencializmus és abszurd

*

Tóth József: Utas és holdvilág – játékok a regényben

*

Kelemen Lajos: „… keres valaki megint” (Ágh István: Hívás valahonnan)

Szénási Zoltán: „szakadások szakadatlan sora” (Ferencz Győző: Szakadás)

Rőhrig Eszter: Corpus (Tóth Krisztina: Pixel)

Busku Anita Andrea: Vive l’Amour! (Fecske Csaba: A hús pogány éneke)

Fekete J. József: „Állandósuljon bennem az áramlás” (Primož Čučnik: Versek nem fogadott hívásokra. Fordította: Lanckor Gábor és Orcsik Roland)

Hegedűs Imre János: Toronyerdő (Szakolczay Lajos: Párbeszédek és perbeszédek)

Horváth Nóra: A megértés piedesztálra emelése (A többes azonossága; Kedvenc népmeséim (szerk.: Bálint Péter))

*

Képek: Verebes György rajzai

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top