A kerítésnél álltak, egyikük az egyik, másikuk a másik oldalon. A kerítés meglehetősen régi és rozoga volt. A nagyobb lyukakat Dani nagypapája farostlemezzel fedte be, de a macskák így is ki-be tudtak járkálni a lécek alatt.
Szépen sütött a nap.{jcomments on}
– Miért, az micsoda? – kérdezte Zoli.
Dani fölényesen mosolygott:
– Nem igaz, hogy nem tudod. Nincs otthon számítógépetek?
– De van.
– Nem hiszem.
– De tényleg van. Megmutassam? – Zoli maga mögé, a házuk felé bökött. – Most is be van kapcsolva. A tesóm internetezik rajta.
– Akkor pedig tudnod kéne. Milyen játékaitok vannak?
–Hát, kevés…
– Na jó, de milyen?
– Van egy focis… egy autóversenyzős… az egyikben kincseket kell keresni… Ilyenek.
– Lövöldözős nincs?
– Az nincs. Az apukám nem engedi.
– Nem is játszottál még olyannal?
Zoli habozott a válasszal:
– Egyszer már igen. Az egyik osztálytársamnál.
Dani lemondóan legyintett. Sóhajtott, és elkezdett magyarázni:
– A rongybaba-effektus az, hogy amikor valakit lelősz, az úgy esik össze, akár egy rongybaba. Összerogyik. Elterül a földön, és kampec, kész. Rongybabát már láttál, ugye?
– Igen – felelte Zoli meglehetősen bizonytalanul.
– Na figyelj! Nekem van egy olyan játékom, hogy a németeket kell kinyírni egy pincében…
– Miféle németeket?
Dani igyekezett nem elveszíteni a türelmét:
– Hát nácikat. Mész egy iszonyú nagy pincében, a kezedben gépfegyver, és figyeled, hogy hol bukkan föl egy német. Egy náci. Barna ruhája van és ronda sisakja. Ha meglátod, azonnal lőnöd kell, mert ha nem vagy elég gyors, akkor ő nyír ki. Nála is van fegyver. Szóval, meglátod, hogy ott van, és rögtön lősz. Akkor a náci összeesik, és elterül a földön. Mint egy rongybaba. Na, az a rongybaba-effektus. De más játékokban is van ilyen. Érted már?
– Értem – Zoli bólogatott.
Kis csönd volt. Dani elgondolkozva meredt maga elé. Zoli a mentőautó villogó szirénáját figyelte. Nem kapcsolták ki; mióta megállt Dani nagyszüleinek a háza előtt, egyfolytában kéken villogott. Hangot viszont nem adott.
– Most nincs itt az a játék?
– Nincs – Dani megrázta a fejét. – A papiéknak nincs számítógépük.
– De nincs esetleg nálad cédén, vagy ilyesmi?
– Mondom, hogy nincs! Minek? Itt nincs számítógép. Különben is, nagyon siettünk, amikor elindultunk, nem volt időnk semmit se összepakolni. Csak beugrottunk a kocsiba, és jöttünk is.
– Azért sietettek, mert a nagypapád haldoklik?
– Aha. Azért.
– Miért, mi a baja?
Dani vállat vont:
– Nem tudom. Öreg már.
– Szerintem nem is olyan öreg. Én szoktam látni rendszeresen. Mindig kapál, meg füvet nyír, sepreget. Apuval is szokott beszélgetni.
– Attól még meghalhat, nem?
– De, igen, meghalhat…
– Amikor bent voltam, még nem halt meg – magyarázta Dani. – Azért siettünk, hogy nehogy akkor érkezzünk ide, amikor már meghalt. Anyu úgy nyomta a gázt, öregem, azt hittem, hogy szétesik a kocsi. Zörgött meg csörgött minden. Egy csomó nagy autót megelőztünk. Még sose mentünk ennyivel.
– Mennyivel mentetek?
– Százötvennel.
– Annyival nem is lehet.
– Dehogy nem. Simán lehet.
Zoli ráhagyta. Azt kérdezte inkább:
– S amikor megérkeztetek, mit mondott a nagypapád? Hogy rosszul érzi magát?
– A fenét! Nem mondott semmit. Feküdt mozdulatlanul.
– De hát azt mondtad, hogy még nem halt meg!
– Nem is. El volt ájulva. A nagymamám próbálta élesztgetni. Utána megérkeztünk mi, és anyu segített.
– Te is?
– Én nem. Engem kiküldtek. Mondjuk nem bántam, mert nagyon büdös volt a szobában.
– Miért volt büdös?
Dani kis szünet után válaszolt:
– Szerintem azért, mert becsinált a papi. A gatyájába.
– S utána hívtátok a mentőket?
– Aha. Azért, mert anyu se tudta magához téríteni.
Zoli a mentőautót nézte megint:
– Klassz az a kocsi.
Dani épp csak hogy hátrapillantott:
– Nálunk egy csomó ilyen van.
– Én még nem láttam ilyet. Csak azt a régebbi fajtát.
– Mondom, nálunk csakis ilyen van. A régiből már nincs, azt leselejtezték mindet. Nálunk már csak ezt az újat használják.
– Daaniiii!!
Dani anyja kiáltott a ház verandájáról. Hangja furcsán, tompán, üresen zengett. Dani számára ez volt aznap a második meglepetés az anyjától: nem csak autót hajtani nem látta még ennyire gyorsan, de a hangját se hallotta ilyennek soha.
– Mindjárt jövök – mondta Zolinak, és elszaladt a nagyszülei háza felé.
Nem jött vissza hamar. Zoli már kezdte elunni a várakozást, és épp azon gondolkodott, hogy itt hagyja a kerítést, és bemegy megnézni, hátha a nővére abbahagyta az internetezést, amikor Dani újra felbukkant. Kijött a házból, és ruganyos léptekkel a kerítéshez sietett.
– El kellett búcsúznom. Meghalt a papi.
– Tényleg meghalt?
– Ja. Anyuék bent sírnak.
Zoli Dani arcát fürkészte, de nem látott rajta se könnyeket, se mást.
– Hát, részvétem… – mondta rövid hallgatás után.
– Kösz.
– S milyen volt?
– Micsoda?
– Hát hogy meghalt.
Dani vállat vont:
– Semmi különös. Vagyis mint a rongybaba-effektus. Tisztára olyan.
– Ezt hogy érted?
– Hát bementem, és anyu mondta, hogy búcsúzzak el a papitól. Ott feküdt az ágyon, csukott szemekkel, mozdulatlanul. Odamentem hozzá, megfogtam és fölemeltem a kezét. Aztán hirtelen elengedtem. Visszazuhant. Olyan volt, akár egy rongybaba keze.
Megint kis csönd következett. Zoli törte meg:
– Legközelebb elhozod azt a játékot?
– Melyiket?
– Azt a nácisat.
– Elhozhatom…
– Jöttök még ide?
– Persze. Gondolom, lesz majd temetés. Meg hát a nagymama nem halt meg. Őt még fogjuk látogatni.
– Az jó… Akkor elhozod cédén?
– El – válaszolta Dani.
Aztán hirtelen megfordult, és sietve elindult a ház felé. A végén már futott.
