Archív

A rongybabaeffektus

30201_114960635204240_100000709121174_128309_5047635_aA kerítésnél álltak, egyikük az egyik, másikuk a másik oldalon. A kerítés meglehetősen régi és rozoga volt. A nagyobb lyukakat Dani nagypapája farostlemezzel fedte be, de a macskák így is ki-be tudtak járkálni a lécek alatt.
Szépen sütött a nap.{jcomments on}

– Miért, az micsoda? – kérdezte Zoli.

Dani fölényesen mosolygott:

– Nem igaz, hogy nem tudod. Nincs otthon számítógépetek?

– De van.

– Nem hiszem.

– De tényleg van. Megmutassam? – Zoli maga mögé, a házuk felé bökött. – Most is be van kapcsolva. A tesóm internetezik rajta.

– Akkor pedig tudnod kéne. Milyen játékaitok vannak?

–Hát, kevés…

– Na jó, de milyen?

– Van egy focis… egy autóversenyzős… az egyikben kincseket kell keresni… Ilyenek.

– Lövöldözős nincs?

– Az nincs. Az apukám nem engedi.

– Nem is játszottál még olyannal?

Zoli habozott a válasszal:

– Egyszer már igen. Az egyik osztálytársamnál.

Dani lemondóan legyintett. Sóhajtott, és elkezdett magyarázni:

– A rongybaba-effektus az, hogy amikor valakit lelősz, az úgy esik össze, akár egy rongybaba. Összerogyik. Elterül a földön, és kampec, kész. Rongybabát már láttál, ugye?

– Igen – felelte Zoli meglehetősen bizonytalanul.

– Na figyelj! Nekem van egy olyan játékom, hogy a németeket kell kinyírni egy pincében…

– Miféle németeket?

Dani igyekezett nem elveszíteni a türelmét:

– Hát nácikat. Mész egy iszonyú nagy pincében, a kezedben gépfegyver, és figyeled, hogy hol bukkan föl egy német. Egy náci. Barna ruhája van és ronda sisakja. Ha meglátod, azonnal lőnöd kell, mert ha nem vagy elég gyors, akkor ő nyír ki. Nála is van fegyver. Szóval, meglátod, hogy ott van, és rögtön lősz. Akkor a náci összeesik, és elterül a földön. Mint egy rongybaba. Na, az a rongybaba-effektus. De más játékokban is van ilyen. Érted már?

– Értem – Zoli bólogatott.

Kis csönd volt. Dani elgondolkozva meredt maga elé. Zoli a mentőautó villogó szirénáját figyelte. Nem kapcsolták ki; mióta megállt Dani nagyszüleinek a háza előtt, egyfolytában kéken villogott. Hangot viszont nem adott.

– Most nincs itt az a játék?

– Nincs – Dani megrázta a fejét. – A papiéknak nincs számítógépük.

– De nincs esetleg nálad cédén, vagy ilyesmi?

– Mondom, hogy nincs! Minek? Itt nincs számítógép. Különben is, nagyon siettünk, amikor elindultunk, nem volt időnk semmit se összepakolni. Csak beugrottunk a kocsiba, és jöttünk is.

– Azért sietettek, mert a nagypapád haldoklik?

– Aha. Azért.

– Miért, mi a baja?

Dani vállat vont:

– Nem tudom. Öreg már.

– Szerintem nem is olyan öreg. Én szoktam látni rendszeresen. Mindig kapál, meg füvet nyír, sepreget. Apuval is szokott beszélgetni.

– Attól még meghalhat, nem?

– De, igen, meghalhat…

– Amikor bent voltam, még nem halt meg – magyarázta Dani. – Azért siettünk, hogy nehogy akkor érkezzünk ide, amikor már meghalt. Anyu úgy nyomta a gázt, öregem, azt hittem, hogy szétesik a kocsi. Zörgött meg csörgött minden. Egy csomó nagy autót megelőztünk. Még sose mentünk ennyivel.

– Mennyivel mentetek?

– Százötvennel.

– Annyival nem is lehet.

– Dehogy nem. Simán lehet.

Zoli ráhagyta. Azt kérdezte inkább:

– S amikor megérkeztetek, mit mondott a nagypapád? Hogy rosszul érzi magát?

– A fenét! Nem mondott semmit. Feküdt mozdulatlanul.

– De hát azt mondtad, hogy még nem halt meg!

– Nem is. El volt ájulva. A nagymamám próbálta élesztgetni. Utána megérkeztünk mi, és anyu segített.

– Te is?

– Én nem. Engem kiküldtek. Mondjuk nem bántam, mert nagyon büdös volt a szobában.

– Miért volt büdös?

Dani kis szünet után válaszolt:

– Szerintem azért, mert becsinált a papi. A gatyájába.

– S utána hívtátok a mentőket?

– Aha. Azért, mert anyu se tudta magához téríteni.

Zoli a mentőautót nézte megint:

– Klassz az a kocsi.

Dani épp csak hogy hátrapillantott:

– Nálunk egy csomó ilyen van.

– Én még nem láttam ilyet. Csak azt a régebbi fajtát.

– Mondom, nálunk csakis ilyen van. A régiből már nincs, azt leselejtezték mindet. Nálunk már csak ezt az újat használják.

– Daaniiii!!

Dani anyja kiáltott a ház verandájáról. Hangja furcsán, tompán, üresen zengett. Dani számára ez volt aznap a második meglepetés az anyjától: nem csak autót hajtani nem látta még ennyire gyorsan, de a hangját se hallotta ilyennek soha.

– Mindjárt jövök – mondta Zolinak, és elszaladt a nagyszülei háza felé.

Nem jött vissza hamar. Zoli már kezdte elunni a várakozást, és épp azon gondolkodott, hogy itt hagyja a kerítést, és bemegy megnézni, hátha a nővére abbahagyta az internetezést, amikor Dani újra felbukkant. Kijött a házból, és ruganyos léptekkel a kerítéshez sietett.

– El kellett búcsúznom. Meghalt a papi.

– Tényleg meghalt?

– Ja. Anyuék bent sírnak.

Zoli Dani arcát fürkészte, de nem látott rajta se könnyeket, se mást.

– Hát, részvétem… – mondta rövid hallgatás után.

– Kösz.

– S milyen volt?

– Micsoda?

– Hát hogy meghalt.

Dani vállat vont:

– Semmi különös. Vagyis mint a rongybaba-effektus. Tisztára olyan.

– Ezt hogy érted?

– Hát bementem, és anyu mondta, hogy búcsúzzak el a papitól. Ott feküdt az ágyon, csukott szemekkel, mozdulatlanul. Odamentem hozzá, megfogtam és fölemeltem a kezét. Aztán hirtelen elengedtem. Visszazuhant. Olyan volt, akár egy rongybaba keze.

Megint kis csönd következett. Zoli törte meg:

– Legközelebb elhozod azt a játékot?

– Melyiket?

– Azt a nácisat.

– Elhozhatom…

– Jöttök még ide?

– Persze. Gondolom, lesz majd temetés. Meg hát a nagymama nem halt meg. Őt még fogjuk látogatni.

– Az jó… Akkor elhozod cédén?

– El – válaszolta Dani.

Aztán hirtelen megfordult, és sietve elindult a ház felé. A végén már futott.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top