Formás kis dodekaéderekre vagdossák a tested

bartok-imre-a kecske éve

A Kecske évéről már írtunk, és Várkonyi kolléga a szerzőt is kifaggatta, aki eddig nem tette meg, az most beleolvashat a regénybe:

Képzeld el, hogy egycentis, formás kis dodekaéderekre vagdossák a tested. Aztán a darabkákat berakják egy túlterheléses centrifugába, jól megpörgetik, és kiszórják az egészet a földre. Ezután egy veszett csimpánzcsalád megpróbálja összerakni a kis mócsingokat.

Így éreztük magunkat azokban a percekben. Sok mindenen keresztülmentünk már, de erre még mi sem voltunk felkészülve. Nem mondhatom, hogy remekül szórakoztunk volna.

Voltak elképzeléseink arról, milyen hatása van egy ilyen robbanófejnek. A régi gyakorlatozások idején annyi pirotechnikai szimulációt lefuttattunk, hogy elég jól ki tudtuk számítani a lökéshullámok erejét, és azt is tudtuk, nagyjából milyen távolságba kell jutnunk a parttól, hogy ne essen helyrehozhatatlan kár a kis DSV Alvin merülőteknőben, amit Gonyolék hagyott hátra nekünk. Fel voltunk készülve az irtózatos rázkódásra, a nyomáskülönbségre, a légnyomás fluktuációjából eredő anomáliákra, a barometrikus szivattyú dobhártyaszaggató lüktetésére, mégis, az érzés, ami ezekben a percekben elfogott, egyetlen korábbi élményünkhöz, kósza kényszerképzetünkhöz sem volt hasonlítható. Ezúttal valami, a szimulációk során teljességgel ismeretlen, longitudinális szorongás kerített minket hatalmába. Miközben ezen morfondíroztam, az egész robbanás megjelent előttem. Valami, amiért nem is annyira az az átkozott, urániummal kitömött implóziós gyutasrengeteg és a belőle kiszökő plazmahab, hanem amiért mi magunk voltunk a felelősek. Mi rengettük meg a világot.

Beszélnem kell, hiszen szükségem van rá, engedelmeskednem kell a szeretet imperatívuszának, de ezzel éppen az ellenkezőjét teljesítem be annak, amit reméltem. A szeretet gyilkosság. Egy egész populáció szeretete fajirtás.

Érdekes, hogy a belső rezonanciaesemény gondolata éppen akkor jutott eszembe, amikor a teknőnket iszonyatos erővel dobálták a felszín alatt száz méterrel feléledő, korábban sosem látott árhullámok. Minél mélyebbre hatolunk a tengerben, annál inkább azt tapasztaljuk, hogy az efféle kataklizmák esetében a felszíni energia többszöröse szabadul fel. Egy futurista vízömlenybe kerültünk, és csak remélhettem, hogy éppen a mi kis kasztnink az, ami a mélytengeri vihar tűhegyében elhelyezkedve túlélheti a szörnyűség tombolását.

A rázkódás közben egy percre úgy tűnt, Karl és Martin egyaránt imádkoznak. Ezen kissé meglepődtem. Vajon kihez szólnak, és miért? Én biztosan nem fogok imádkozni semmilyen istenhez, legyen bármilyen is az alakja. Azt hiszem, Karl háziszentje leginkább egy százlábúra hasonlít, Martin pedig az elüszkösödött kis plüssmackója gigantikus őseredetijéhez intézi könyörgő szavait. Krízishelyzetben az emberek hajlamosak elragadtatni magukat, és olyan helyeken keresni a menekülést, amik máskülönben eszükbe sem jutottak volna.

Veszettül rázott az a tengeralattjáró! Nem is rázott, szétesett, atomjaira hullott ez a nyomorult búvárteknő. Teljesen kiakadt a vesztibuláris rendszerem, a sejtjeim közti kommunikáció megszűnt, de az alkatrészek párhuzamos torzulásainak következtében végül is egyben maradtam. Az agyam szétrobbant és újrarendeződött. Ha nem injekcióztam volna annyi éven keresztül a koponyámba a csontvelőt, a fejtetőm bizonyára szétrepedt volna, és tudatom materiális bázisának tekervényei szétszóródtak volna szűkös utasterünkben, hogy aztán barna fisztulákként kunkorodjanak alá az Alvin bádogmennyezetéről. De sebaj, Hérakleitosz szerint minden nagyság viharban áll. Ha ezt látta volna az öreg!

Karl egész jól viselte a megpróbáltatásokat. Olyan izgatott volt, mint aki először áll a megyebálban a céllövölde elé, és megigézve figyeli az elvonuló sárga gumikacsákat. Elnéztem ezt a rángatózó arcot, a botkormányt szorongató, szőrös kart, és arra gondoltam, hogy ez az ember szerepet játszik. Otto Kretschmer, a többszörösen kitüntetett Flottillenadmiral szerepét játssza. De nem válik-e hiteltelenné az előadás, ha senki sincs a közönség soraiban, aki megértené a színlelés mögött rejlő játékot, a mélyben meghúzódó jelentősebb antropológiai drámát? Szegény Karl, olyan gyámoltalan, ahogy rángatja a kormányt. Most éppen be akar nyomni egy kövér, fekete gombot a műszerfalon. De elég egy zökkenés, és máris három sorral alatta valami mást, egy kicsi és sárga gombot nyom be. Remélem, hogy nem a zsilipet nyitotta ki.

Semmi sem történik. Zötyögünk tovább, pattogunk a helyünkön, mint nikkelbolhák a befőttesüvegben. A mélytengeri viharban azért imádkozom, hogy ne repedjen szét a dobhártyám. Lehunyom a szemem, és egy tisztásra gondolok. Napfényre, de nem ennek a gusztustalan, amorf Napnak a bántó fényére, hanem egy másik égitestre. Indigókékben látom magam körül a növényeket. A gallyak puhán roppannak szét az őzikék lilás talpai alatt. Ellazulok. Valamire biztosan jó volt az a sok autogén tréning. Csönd vesz körbe és nyugalom. Érzem, hogy kinyílnak és összezáródnak a csakráim. Nincs bennem félelem.

Mennyi idő telt el a detonáció óta? Egyelőre még nem tudhatjuk, mekkora sugárdózis ér minket. Vajon menynyit fog fel a víztömeg? Talán fölénk sodródott néhány tengeri uborka, és azoknak jutnak a legkellemetlenebb roncsolóhullámok. A leginkább csiklandósak. Szinte látom magam előtt ezeket a pórul járt lényeket. Puffadt, ellenszenves testük élettelenül emelkedik a felszínre, hogy aztán egy komisz áramlat a partra sodorja őket.

Attól tartok, Ludwig szervei fognak a legrosszabbul reagálni az eseményekre. Mindig is vékonydongájú fiú volt. Az ipari mennyiségű androszteron, amit éveken át pumpált magába, javított valamennyit a helyzetén, de cserébe ott virítottak rajta azok a vakító fehér rovátkák, akár megannyi terhességi csík. Ludwig mindig is menthetetlenül labilis volt. Nagyon remélem, hogy a sugárfertőzés, ha eléri egyáltalán, helyrezökkenti benne ezt a kis jellemhibát. Itt egy jóindulatú szövődmény, ott egy kis pöccintés a thalamo-neocorticalison, és máris van okunk reménykedni benne, hogy többé nem fogja a hülyeségei miatt mindannyiunk életét kockára tenni.