Egy kávét kérnénk szépen! – lépünk be a büfébe, ahol egy mosolygós fiatal lány áll a pult mögött, készségesen megfordul, és már csinálja is a presszót. Csak úgy mellesleg megkérdezzük, igaz-e a neten olvasott hír, hogy itt vendégül látják a rászorulókat.
A lány kicsit hátrébb lép, mi pedig zavartan szabadkozunk, hogy nem akarunk semmi rosszat, csak kíváncsiak vagyunk a történetükre. Közben hátulról kinéz egy fiatal srác is, érdeklődéssel méreget, miért kérdezősködünk. Bizalmatlanságuk érthető: nem mi vagyunk az elsők, akik csak a netes hír miatt keresik fel büféjüket:
Az a szomorú, hogy a mai világban ez hír lehet, ugyanis semmiféle hátsó szándékunk sincs ezzel. Tudjuk, milyen nyomorogni, milyen, ha megszakad az ember, és akkor sem tud elég pénzt keresni ahhoz, hogy ne maradjon éhes már hónap elején. Épp ezért akarunk segíteni, nincs ebben semmi különös
– mondja Ricsi, akin egyébként első pillanatban látszik, hogy jóindulatú ember, ám negatív tapasztalatai óvatosságra intik a sokat kérdezősködőkkel szemben.
Abba a bizonyos gödöllői Dó-Ri Café-Büfében vagyunk, amiről már sokan közreadták a rövid hírt: ingyen adják a zsírosdeszkát a rászorulóknak. A felirat egészen pontosan így szól:
Egyébként azért olyan kicsi és apró betűs a kiírás, mert amikor jól olvasható, nagyobb, piros betűkkel írtuk ki, a kutya se nézte meg. Egyszerűen nem érdekelte az embereket, átsiklottak felette. Most viszont megállnak, mert kíváncsiak.
– meséli Dóri, akinek hamar elszáll kezdeti bizalmatlansága.
Az emberek szégyellik, ha nincs pénzük, nem mernek bejönni. Van egy hölgy például, aki mindig csak kiül a padra, és a legnagyobb mínuszokban sem jön be, de ha mi kimegyünk és odaadjuk neki a kenyeret, elfogadja. Úgy tudjuk, nem hajléktalan, de manapság nem kell ahhoz utcán élni, hogy valaki éhezzen. A legszívszorítóbb viszont az, amikor általános iskolás gyerekek mondják, hogy éhesek. Már ha bejönnek egyáltalán. Mostanában azért szállingóznak. Eleinte ők is szégyellték pénztelenségüket
– mondja a fiatal lány, aki élettársával, Ricsivel együtt működteti az üzletet január vége óta.
A rosszmájúak szerint csak érdekből csinálják
Akadnak olyan gyerekek is, akiknek csak egy fél melegszendvicsre futja, de mindig megkapják az egészet féláron. A büfében amúgy is tényleg minden olcsó, a kávékat, teákat és a friss, sonkás, zöldséggel telepakolt szendvicseket 150-300 forint között árulják, meleg főételeket pedig – például rántott sajtot krumplival – 600 forintért.
Még sincs annyi vásárló, mint amennyire számítottak, noha csak egy hónapja vannak nyitva. A rövid idő alatt azonban többen rosszindulatúan támadták őket, mondván, biztos így akarják mástól elcsalogatni a vevőket vagy csak üzleti érdek miatt adnak ingyen ételt. Akadtak bizonyos politikai pártok is, akik már felkeresték őket együttműködés céljából, ám ők hajthatatlanok, és nem kívánnak belefolyni semmilyen szinten a politikába.
Azért sem értjük a hírverést, mert nem reklámfogásnak szántuk. Azért adunk, mert nekünk is adtak. Bár nem idegenek, hanem a szüleim, a nagyszüleim, az egyik bátyám; ők, akik az élet tiszteletére is tanítottak, és, hogy ott segítsünk, ahol tudunk. Emlékszem, amikor még megengedhettük magunknak, minden karácsonykor megvettünk egy-két pontyot, és visszaeresztettük a Dunába. Ha a közelben látom, hogy valaki órák óta kint álldogál az utcán, és történetesen kéreget, odamegyek, megkérdezem, elfogad-e egy teát vagy egy szelet kenyeret. Többen viszont csak egy kis beszélgetésért térnek be hozzánk, így szép lassan megismerem az élettörténetüket is
– meséli a fiatal srác.
A büfé előtt egyébként egyetemistaként élték életüket, de anyagi nehézségek miatt abba kellett hagyniuk az iskolát. Az utolsó évük lett volna hátra, de állandó munkát évekig nem találtak az iskola mellett, az alkalmi megbízásokból pedig nehéz fenntartani egy családot. Aztán jött egy lehetőség a fiú szülein, nagyszülein keresztül, és a hét éve együtt élő pár azt mondta, belevágnak, az egyetemet később is befejezhetik.
Pihenni nem sokat pihennek, a vasárnapot kivéve minden reggel 4:30-kor kelnek, vidékről feljönnek autóval, és nyitják kis üzletüket. A vasárnapi bezárás annyiban érinti őket, hogy eddig mindig szabadnapjukon, vasárnap jártak beszerezni a következő heti árut. Most viszont kénytelenek lesznek szombat este vagy hétfő hajnalban bevásárolni.
Miért éppen egy büfé?
A válasz nyilvánvaló, mert olyan vállalkozást szerettek volna, amely legalább a napi betevőjüket biztosíthatja. Dóri egyébként varr és ruhákat is tervez, Ricsi viszont tengerbiológusnak készült, ám a legközelebbi ilyen képzést nyújtó egyetem csak Horvátországban van. Lelkes állatvédők, főképpen a vizek halait, és persze az ég madarait is óvják, ami a pulton lévő Sea Shepherd, vagyis a tenger pásztorai nevű szervezet matricáiból is kiderül.
A büfé mellesleg csak egy része a vállalkozásuknak, ha beindul a Richi Fish, horgászattal kapcsolatos eszközöket is forgalmaznak majd, és szabadidős tevékenységeket szerveznek, ám még mielőtt bárki is rosszra gondolna, Ricsi a Catch&Release, vagyis a Fogd meg és engedd vissza horgász közösség lelkes tagja.
A fiatalokról egyébként direkt nem készült fénykép, nem akartak kamera elé állni, és arra is megkértek, ne írjuk le a teljes nevüket. Egyszerűen furcsa nekik a népszerűség, azon pedig különösen meglepődtek, hogy már mémet is készítettek róluk.
Azt mondják, ők csak boldogulni szeretnének, és a lehetőségeikhez mérten segíteni a rászorulóknak, ezért teszik a dolgukat, és ha mindenki így tenne, talán a világ is élhetőbb hely lenne.
