Kovács András Ferenc – Polgár Csaba: Epilógus új királydrámákhoz – Élő költők társasága 25.
Láttunk süllyedni zsarnok Armadát, / Veszett hatalmak, rablók garmadát – / Verses játékunk vége ez… De mi / Mindig merünk más végbe kezdeni –
Láttunk süllyedni zsarnok Armadát, / Veszett hatalmak, rablók garmadát – / Verses játékunk vége ez… De mi / Mindig merünk más végbe kezdeni –
Ez a fekete égbolt rád vár. / Vonuló füst vagy, seregélyfelhő. / Üres egészen ez a táj már: / mit akarhattál. Mit akarsz még?
Ne mondd, hogy egyszer meghalok, / hidd el, már rég tudom, / hogy jó tempóban haladok / a megkezdett úton, / mert testem eszköz, munkagép, / s a hangom a zeném, / az tart meg csak a szakadék / imbolygó peremén...
Minden művészetek / Felett áll a színész, / De ha kétméteres, / Egy nagy bukta kinéz. / Fentről szemlélem én / A hangyasereget, / Lábhegyre álljon az, / Ki orrba vereget!
megesik | mikor a felütésből szédelgő fejjel csak egy kínrímre futja | bizonyosan létezik ennek is / némi blöffel kevert orvosi útja | kerüljük is szívósan a vizsgálati esetet | és hogy egész véletlenül / most se mozgassanak szavaim morális hegyeket | visszakanyarodom az / ártatlan múltba |
Odas, az a lepra firnyák / hogy megjátssza! hú, de császár! / Az a kigyúrt deltás hapsi / mindig minden csajra rászáll.
Egyedül voltam, józanul, mikor / a nap úgy besütött, az iroda falára / betegágyat vetített. Bejöttem. Vasárnap, / üres az iroda. Hallom a nagymamámat: / lázas a gyerek. Hőmérőt is hozott.
Megint jeges verejtékben ébredek. / Hajnal. Fölöttem áll a Göncölszekér, / bakján apám, bátyám, Sziveri – elég / különös csapat, s valamennyi nevet.
Feleségem ha felmegy a facebookra, / ott a seggét mindenkinek szétrúgja. / Jaj annak, ki arra bármit nyelvtanilag helytelenül riposztol, / mit az én kis feleségem a facebookon kiposztol!
Fél három, süt a nap, / besüt a kávéházi portál ablakán, / a haza fonnyada. / Süt rá a nap, meleg van, / a fagylalt hideg, autóz- / nak, igyekeznek, / mindenkinek, neked, / nekem, neki megvan / a maga bánata.
Mit mondjak még, amit nem mondtam el? / Leöldöstünk sok éjt, napot, sok évet, / szálló reményeket szálló reményért, / mint jó katona, kinek ölni kell.
Mindent nem lehet kilesni, elég a / csodát megnevezni: mondjuk, a fákat / ahogy még halkabban állnak vasárnap, / vagy ahogy az értelem maradéka, // a lassúság megakadályoz abban, / hogy elaljasodj. Nem a csoda percét / látod-e, ha a tűnő élet emlék / maszkját ölti s örökre változatlan?