Monaco mára összekapcsolódott a fényűzéssel, a Côte d’Azur csillogásával. A budapesti kánikulából nézve inkább csak a felsőbb tízezrek luxus játszóterének tűnik. Egy estére, a Budapesti Nyári Fesztiválon most mégis Budapestre jön Monte Carlo. Ám jobb ha elfelejtjük a Kék part fényűzését: a Monte Carlo Balett ugyanis a maga letisztult formájával éppen azt viszi színre, amit a legkevésbé várnánk: minden pompától, minden túlzó gesztustól megtisztított egyszerűséget.
A világhírű koreográfus és rendező, Jean-Christoph Maillot célkitűzése világos: a balettot olyan formában megmutatni, hogy ne csak az elkötelezett rajongók élvezzék azt, hanem azok is, akik máskülönben azt gondolnák magukról, mérföldekre távol áll tőlük a táncművészet.
Mi van azzal a szerencsétlen fickóval, akinek azért kell eljönnie egy előadásra, mert a lánya balettozik?
– teszi fel a kérdést Maillot, ami, lássuk be, egy koreográfustól meglepő nézőpontot sejtet. Törekvése ugyanakkor, ti. hogy a Hochkultur magaslataiból lehozva, ténylegesen a széles közönséggel ismertesse meg a balettot, mindenképp tiszteletreméltó.
Mert azokat az apukákat, akik kislányuk rángat el Maillot előadására, biztosan meglepetés fogja érni. Rómeó és Júliája ugyanis mentes minden dagályosságtól, gazdagon és érzékenyen viszi színre a bimbózó első szerelem, az anya-lánya konfliktus vagy a férfibarátság lélektanát. Így mintegy testközelbe hozva a tragédiát.
Maillot balettjének keretét Lőrinc barát visszaemlékezései adják, és mintegy az ő emlékei elevenednek meg a színpadon, így mesélve el a két veronai szerelemes történetét. A táncosok beledermednek a jelentbe, mikor Lőrinc barát a színre lép, hogy „elmesélje” emlékeit. És nem véletlen, hogy Lőrinc barát központi szerepet kap a darabban, hiszen a két szerelmes tragédiája egyben az ő kudarca, bukása is. Így a megfagyott jelenetekben mintha újra és újra megadódna számára a lehetőség, hogy a tragédiát más irányba terelje. Ám a derék szerzetes minduntalan elbukik.
Maillot húzása, hogy Shakespeare egyik kevésbé árnyalt mellékszereplőjét, a barátot állítja előadásának középpontjába, egy újabb réteggel gazdagítja az unalomig ismert történetet: Lőrinc barát elbeszélése felől ő maga sokkal inkább tűnik (jó szándékú) manipulátornak, semmint egyszerű, jámbor szerzetesnek. Hiszen végső soron úgy tűnik, a szálak végül az ő kezében futnak össze: ő állítja le a jelenetet, így akár változtathatna is végkifejleten. Ám mindhiába, hiszen az ember irracionális – hangsúlyozza a darab –, a két család közti ostoba gyűlölet végül mindent elsöpör.
Maillot realizmusa pedig ebben áll: az emberi természet ábrázolásában. A realizmust ne a kosztümökben, karddal vívott párbajjelenetekben keressük. Maillot-nál hiába is keresnénk. A visszafogott díszlet, a letisztult és egyszerű jelmezek, a kellékek nélküli játék, mind-mind arra irányítják a figyelmet, ami a darabban, és továbbmenve a teljes Shakespeare-életműben a legfontosabb: az emberi természetre. Maillot Rómeó és Júliája az ember irracionális mivoltát emeli ki. Az emberét, aki lobbanékonyságában, ostoba gyűlölködésében mindent képes elpusztítani maga körül. Végül még önmagát is. Így még Rómeó öngyilkossága is valamifajta bizarr tetté válik a színpadon.
A letisztult előadásmódhoz illeszkedik Ernest Pignon-Ernest absztrakt színpadképe is, amelyet Dominique Drillot sápadt fényekkel világít be. Pignon-Ernest díszlete visszafogott és egyszerű: egy íves emelkedő válik Júlia erkélyéve, mozgó panelekből állnak össze Verona palotái, terei. Mindezek pedig tökéletesen rezonálnak Prokofjev lendületes, olykor eksztatikus zenéjéhez.
Jóllehet Maillot darabja idén ünnepli 20. évfordulóját, frissességéből azonban továbbra sem veszített semmit. Éppúgy ahogy Shakespeare már unalomig ismert Rómeó és Júliája is képes időről időre valami újat mutatni nekünk, magunkról. Klasszikusok – mondanánk egy szóval.
